Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

jos is az 1840-es dátumával. 1848-ban a zagyvái területen vállalkozásba fogó Moosbrugger Jeromos és Wéber Alajos egy már működő és feltárt tárót műveltetett tovább a rendelkezésére álló csekély munkaerővel. Pokváry György nagy valószínűséggel (?) ennél a bányánál dolgozhatott 1845-ben. A munkásanyakönyvben 1846-1848 között felvételi adatok nem szerepelnek. (1850-ben Wéber Inászópusztán 9 ideiglenes bányász nevét sorolta fel. Közülük csak Pillarik Antal és Ott(a) Vencel szerepelt a későbbi munkásanyakönyvben.) 1849. június l-jén lépett munkába a csehországi Peltschauban született Hochberger János. Állandó jellegű munkaerő volt, Zagyván halt meg 1875-ben. 1849. október 30-án kezdte meg a munkát a körmöcbányai születésű Pillarik Antal, akit 1873-ban időszaki munkássá minősítettek át. 1849 decemberében lépett munkába a zagyvái születésű Földi József, aki 1867ben kilépett. 1850-től a mátraszelei Fejes Márton bányakovácsként dolgozott, rövid kilépés után 1851. december 10-én ismét munkába állt, állandó jellegű munkásnak tekintették. A morvaországi Bergstadtból 1851-ben lépett munkába Berg Adolf, aki 1861-ben kilépett, majd 1875-ben ismét felvette a munkát. (Más adatunk szerint 1857-ben Berg Adolf Kistertnyén szolgált bányászként, tehát korábban is kilépett már.) 1878-ban újból eltávozott. 1852-ben alkalmazták a Borsod megyei Böhmer Pétert vájárnak, 1879-ben halt meg. Ugyancsak 1852-ben került a társulathoz a Liptó megyei Pólóról való Butyera Jakab, aki az 1878-ban bekövetkezett haláláig a bánya szolgálatában állt. 1854-ben vették fel Bellus Ferencet, aki a Szepes megyei Svedlérről érkezett vájárnak, itt is halt meg 1887-ben. 1854-től dolgozott Oeser (Őser) József vájár is a bányánál - Belitzky szerint már korábban is itt lehetett - Lautenbachban született, Zagyván hunyt el. 1854-től szerepel elővájárként a szepességi születésű Szlovik Ferenc, 1879-ben halt meg. 1854-ben vették fel szerződéses vájárnak Wojtkovszky Jánost. 1855-ben Szlovik János felvételére került sor, ő is itt ragadt, 1889-ben halt meg, mint állandó munkás. 1857-ben vették fel a szepesremetei születésű Snak Sámuelt, aki 1866-ban halt meg. 1858-ban már salgótarjáni születésű bányász is szerepelt: Angyal Antal és Bojtos István személyében. Bojtos szénszállító ideiglenes munkás volt, 1866 márciusában lépett ki, majd visszajött és 1867-től vájárként dolgozott. 1860-ból nyolc felvételt rögzítettek: a stájer Lupinschek Lőrinc, a parádi Schneider Lajos, a siegelsbergi Gyuriga Mihály (Juriga?), az osztrák Hochberger József '(kezdetben szénszállító csillés, 1864-ben vájár, 1868-ban elővájár, 1870-ben munkavezető (aknász?)), Jerabek János, szepesremetei Snak Ferenc, Oroszi János került felvételre. 1861-ben a morvaországi Bergstadtból származó Berg József kerüli felvételre. Ugyancsak ekkor vették fel az ugyanoda való Berg Adolfot, akit 1851-ben egyszer már alkalmaztak. Berg Adolf fmómesler volt. 1861-ben ismét alkalmazták Juriga Mihályt, Földi Józsefet. 1862-ben került felvételre Bucskó Lipót szerződéses vájár, Jerabek János, Oeser József Scholcz János, Wojtkovszky Sándor. 1863-tól megnövekedett a felvettek létszáma: 1863: 39; 1864: 126; 1865: 143; 1866: 159; 1867: 45; 1868: 126; 1869: 1440; 1870: 616; 1871: 981. A felvételi adatok azt bizonyítják, hogy az igazi nagyüzemi szénbányászat az SKB Rt. megalakulása után vette kezdetét 1869-től. A barnakőszén bányákhoz 1863-1872 között 5064 munkást vettek fel. Magyarország területéről 3320 munkás származott, zömmel az északi szlovákok lakta bányavidékekről kerültek ki. Nógrád megye területéről mindössze 134 munkásról tudunk. Magyarországon kívüli államokból, ebből az időszakban 1744 bányamunkást vettek fel (a legtöbb közülük Ausztriából, Csehországból, Morvaországból, Galíciából származott). A munkáskérdés állandóan napirenden volt, mivel az idénymunkások a tavasz-nyári mezőgazdasági munkák idején otthagyták a bányát, és csak ősszel jelentkeztek ismét munkára. Más vállalatokhoz hasonlóan az idénymunkások munkába állításához toborzókat vettek igénybe. Ezek a toborzók a vállalat munkásaiból, a területek közigazgatási tisztviselőiből, papok közül kerültek ki, de gyakran a helyi kocsmárosok vállalkoztak erre a feladatra. A toborzások területe a „liptákok" és „krajnyákok" lakta vidék volt elsősorban, azonban a századfordulón feltűnt Bars megye és Erdély területe is. Liptó megye és a szomszédos területekről érkezett munkásokat „liptákoknak", a Stájer és Karinthia vidékéről érkezetteket „krajnyákoknak" nevezte a bányavidék lakossága. Az 1890-es években 18-40 év közötti egészséges, bányamunkában járatos vájárokat és szállítómunkásokat toboroztak. A házas bányamunkásoknak háromnál több gyermekük nem lehetett, a 14 évet betöltött fiúkat szintén alkalmazta a vállalat. Mivel a letelepedés nélkülözhetetlen kelléke volt a lakás, amiből állandó hiánnyal küszködött a vállalat, szívesebben fogadták a nőtlen munkásokat. A nős munkásokból 75