Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Irodalomtörténet - Kovács Anna: A nyúllá változott jáger esete – avagy Mikszáth a jubileumáról

XIX. KÖTET A NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 1994 IRODALOMTÖRTÉNET LITERATURGESCHICHTE A nyúllá változott jáger esete - avagy Mikszáth a jubileumáról - A kultusz első szakasza Kovács Anna A kultusz.viz.sgálat módja „Egyszer volt Budapesten egy világra szóló jubileum... Igen egyszer volt. Először és utoljára. író többé Magyarországon nem nőhet ekkorára. Jókai volt az utolsó példány. Be lehet fordítani a címereket."

1 Mikszáth Kálmán 1894-ben Jókai Mór 50 éves írói jubileuma alkalmával jegyezte le e sorokat. Való igaz, hogy a századvég magyar írói ünnepségsorozatának mintegy betetőzése, kiemelkedő, külsőségeiben is fenséges eseménye volt az ünnepi tisztelgés az írófejedelem Jókai előtt. Az irodalom 19. századi keletű kultikus tisztelete az önkényuralom idején bontakozott ki, s Kazinczy születésének centenáriumán (1859) jelent meg kiteljesedett formában." A századvégi lapokban gyakoriak - néha túlzottan is - az évfordulós megemlékezések, köszöntések, szoborállításáról szóló közlemények. A Kazinczy-centenáriummal és a Jókai-jubileummal jelzett történet: folyamatban az irodalom kultuszának politikai súlya van. Mikszáth a Jókai-ünnep hevében és fényében, jubiláris köszöntőjében érthető módon hallgatott arról a tényről, amit máskülönben élesen vetett fel, a kultuszképzés kényszeréről. Arról - ami miatt ez az ünnep sem lehetett az utolsó -, hogy szükség van azokra a személvekre, akiket tisztelhet, ünnepelhet, akikben saját eszményeit láthatja kifejeződni, saját magát igenelheti, vélt vagy valós értékeit, eredményeit is felmutathatja a nemzet. Mikszáth jól ismerte a kultuszteremtés természetrajzát, azt, hogy a kultuszképzés mélyén társadalmi, politikai célok, érdekek húzódnak meg; s túlzásait, vadhajtásait nehezen viselte. „Parádé nemzet vagyunk. Az voltunk mindig, nem tudom, azok maradunk-e örökké? Az „et tecerunt magnum áldomás" óta mindig ez az áldomás csinálás járja. Csak a jogcímek változnak az időben, de az áldomás, az nem változik soha. Ahhoz mindig van pénzünk és lelkesedésünk... a nemzetben él valami kötelességszerű, amit hagyományként örökölt a múltból... a szépirodalom iránt, de ez a kötelességszerű tartozás nem találta meg a kellő formát még most sem, nem a pezsgőben és tósztokban kellene annak nyilatkoznia, hanem a művek ismeretében és megszerzésében. Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadal kapuval, sem koszorúkkal úgy mint azzal, ha őt műveiben megösmerik: ez a legnagyobb jutalma."' Mikszáth 1882-ben a Pesti Hírlap hasábjain az írók és Művészek Társaság aldunai kirándulása, un. diadalútja kapcsán írta le ez általánosító sorokat. Ennek a véleményének adott hangot akkor is, amikor 1882. október 15-én a Petőfi-szobor leleplezése napján megfogalmazta - s nem először - azt az ítéletét, hogy a nemzet nem becsüli eléggé, nem becsüli jól a költőt, ha eszméinek, művei szellemiségének követése helyett látványos külsőségekkel ünnepli: „Minek jöttetek hát ide ünnepélyt tartani? - kérdi Mikszáth - Petőfinek? Ne ámítsátok magatokat; Petőfihez nem ez a méltó ünnep. Ti nem az örökséget becsülitek meg, amit hagyott. Ti csak tort ültök, lakomát csaptok, mert az nektek jól esik." Mikszáth, aki csak „bolondos pillangónak" tartotta az írói hírnév értékét, mindig is kételkedve szemlélte az írói ünneplések értelmét, hisz „a babér nem okvetlenül az érdemek kertjében tenyészik", és azt vallotta, hogy az irodalomban a legfőbb érték a mű maga, éppen ezért az író fontosabb, előbbre való mint a közéleti szereplő, vagy magán személy. Összegző jellegű és meggyőző erejű mindezen kérdéssel kapcsolatban a Jókai-jubileum történetét vizsgáló írása, melyet a Jókai Mór élete és kora című életrajzában, az önmagában is kifejező Fény és árny fejezet címmel tett közzé. 73