Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Nagy Ervinné: Tájábrázolás Madách műveiben

ságos utat, amit visszafelé Madáchnak meg kellett tennie. Majd leírja, hogy a húsvéti ünnepeket rokonánál Fráter Dénesnél töltötték Tótiban, ahova ökörszekéren mentek. „Pünkösdre felmegyünk meglátogatni benneteket. Meglehet ez utolsó levelem az indulás előtt" - írja 1845 áprilisában. Az utazás azonban húzódik, a vőlegény sürgeti, több levelet is ír, de Erzsi csak „minden harmadikra" válaszol. Végre májusban költözik fel nagybátyjához, Fráter Pál alispánhoz Csecsére. A két helység közel van egymáshoz, mégsem találkozhatnak, mert Madách ismét megbetegszik, és a két szerelmes közt „az angyali posta" szerepét Szontágh Pál tölti be. Az esküvő előtt alig egy hónappal, június 24-én, valószínűleg kelengyevásárlás céljából utazik nagybátyja és annak felesége társaságában Pestre. Erre az útra az időközben felgyógyuló Madáchot is hívja „Mi kedvesem ... e hó (1845. jún) 24-én délután indulunk. Ha szándékodban, akkor, úgy jöjj. Bátyám bemén Gyarmatra maga is bemehetne a gyűlésre, itt jobban megtudhatna (ti. az utazásról) mindent."

36 Mindez azért lényeges, mert így kevés a valószínűsége annak, hogy 1845 nyarán mégegyszer visszautaztak volna az Alföldre. Ugyanis Vojnovich Géza szerint az Alföldi utazás írására nem is volt máskor alkalom életében, mint midőn mátkájához utazott Biharba, vagy később együtt látogattak haza. Erzsi levelei egyértelműen igazolják, ekkor az eljegyzéstől esküvőig nem került sor újabb alföldi utazásra. Az Alföldi utazás tárgyilagos pontos közléssel kezdődik. „Forró nyár közepén a nap délen állott, Lánykámmal utaztam Alföld sík vidékén". Az indító kép azt az érzést kelti az olvasóban, mintha idillikus utazás részese lenne. Aztán mozgásban kocsiútról szemlélve peregnek a táj képei. Kietlen, ember nélküli faluba érkezünk, „zárt ajtók" mellett haladunk el. Erősíti a kihaltság érzését a magányos gólya, a bádogtetős templom tetején nyikorgó kakas. Ahogy egyre beljebb utaztatja az olvasót a pusztán, mind sivárabb kép tárul fel a „tök lankadtan ereszti le indáit" a „nádkerítésről", s a tikkasztó melegben akácok „enyhadó árnyékában" „marhák legelének". Az aratók mozaikja teszi kissé színesebbé a tájat, majd az is elmarad, s a végtelen homoktérben már „Nem volt a reménynek egy fűszála" sem. Táj és ember együvé tartozására utal - „Oly jól összehangzott ez borús szívünkkel". Megcsodálhatjuk a versben a leírás utaztató jellegét: ahogy „lovaink csak /Lassan haladának elnyújtott fejekkel", /úgy viszi át a tájon az olvasót; a természet és ember kapcsolatának lélektani pontosságát; „a szamárkenyér" hajlong, mintha „régi bajtárst üdvözölne", s a „népes nádas recsegő zenével/ Futni indul, mintha őrült táncra menne./ Horváth Károllyal együtt vallhatjuk, ez a vers már több lényeges petőfies elemet hordoz magában szóképeiben, ritmikájában, felező tizenketteseiben. De van más megközelítése is a versnek. A kihalt halálhangulatot árasztó tájban, ahol „szellő sem jár a pusztaságon", mert fél martalékul esni a halálnak, a szellem titkos szavára „a halottak újra ébrednek", a vihar „szégyen bosszújában" bömböl, és a „sors sok csapásától" sújtott emberpárnak „egymáson kívül más egyébje sincsen" - mindez valami rejtett tragédiát sugall. Van a Madách-rajzok között egy érdekes kép.

37 Kompátkelést ábrázol jellegzetes alföldi tájon. A lovasfogat mellett az alföldi népviseletbe öltözött révész kormányoz, mellette egy fegyveres pandúr áll. Az utasok két nő ós egy ülő férfialak. Kivételesen ezt a rajzot pontos dátummal és aláírással látta el a költő. 1850. október 6-t, az aradi vértanúk kivégzésének egyéves évfordulóját írta rá. Véletlen lenne, hogy ezt a képet ezzel a dátummal látta el? A fegyveres pandúr alakja az előtérben és a dátum egyértelműen a szabadságharc bukása utáni időre utal. 190