A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Imre László: „A szerző akarata ellenére” (A fekete város és a magyar századforduló)

gyilkosság sokkjával adja vissza. Mintha Görgey Pál, a magyar nemesség végzetével a maga sorsát is beteljesedni érezné. Tudtunkkal egyedül Csűrös Miklós fedte fel ehhez kapcsolódva A fekete város lírai indítékai között a generációváltás élményét: „A nemzedéki konfliktus elől finom tapintattal kitért, a jelek szerint mégis fájhatott neki, hogy a zászlót bontó új irodalom vezérei kihagyták, megkerülték..." Németh G. Béla is új hangnemet fedez fel az „eszmélkedő, kései Mikszáth"nál, az elbizonytalanodás és a bizonyosságvágy, az elotthontalanodás és a menedékkeresés lelkiállapotát. A korélmény és a betegeskedés mellett alighanem legdöntőbb itt valóban a nemzedékváltás, az idejétmúltság kínzó érzete. Ünnepelhették őt a napilapok, lehettek neki személyes barátai az ország politikai vezetői, azért ő még tudta jól (hiszen Reviczky nemzedékéhez tartozott), hogy már a múlt század utolsó negyedében is másként és másról írtak a kor reprezentánsai, mint Reviczky vagy Bródy. A kikerülhetetlen korszerűtlenné válással nyíltan sosem nézett szembe, de érzékelte, hogy ő az „utolsó mohikán", már csak ő áll útjában annak, hogy zavartalan diadalt ülhessenek az „Újak". Tudjuk, nem sokat forgatta a Nyugat-ot, s azt is tudjuk, hogy szívesen mutatkozott nagyvonalúnak, jóindulatúnak, s leginkább nemtörődömnek a fiatalokkal szemben. De hogy az ő ideje lejárt, azzal tisztában lehetett. S azzal is: az utána jövők sosem fogják beérni azzal, hogy a helyére lépjenek, nekik az ő „vére" kell, azaz: az új generációk többnyire úgy definiálják magukat, hogy az elődök értékét és érdemét igyekeznek csökkenteni. Már az Ambrus Zoltán nemzedéke többször illette a korszerűtlenség, sőt a felelőtlenség vádjával, aztán a magyar epika nem egyszerűen anakronisztikus, de káros hagyományának bélyegezték. S ha e „történeti ítéletmondás"-t meg is értette, rokonszenvesnek vagy emberségesnek nem találhatta. S ez is belekerül utolsó regényébe, de őrá jellemző módon: megőrizve pazar fantáziájának, idillteremtő géniuszának eredetiségét, s mögé vetítve közösségi és egyéni korélményének árnyait. Nincs olyan regénye Mikszáthnak, melyben ennyire érződne a korélmény nyomasztó hatása, a külső determináltság, de indirekt formában: idillt teremtve és összezúzva, derűs kiegyenlítést ígérve és váratlan katasztrófával zárva, azaz a narráció világában maradva. S éppen az epikus sémák egymás mellé állításával, előkészítés és kifejlet kontrasztjával ad szokatlant és érvényeset. Úgy érezte, nem vonhatja ki magát a személyének és korának szóló ítélet hatálya alól, de ez műfajok szembeállításában nyert kifejezést. A végzetdráma (bár egyéb műfajok kontúrjai is rávetülnek) végül is a kikerülhetetlennek mutatkozó pusztulás képével zárul, talán valóban „a szerző akarata ellenére", egyéni és közösségi rettegéseinek következtében.