Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)
Fenyő István: Irodalomtörténeti hagyományápolás Nógrád megyében 1980–1985
térésében, a forradalom új fázisának elkövetkezésében. A Spáczay Hedvig által feltárt adatok — a kutatás bármennyire nem befejezett Mis —» arra engednek következtetni, hogy Madách 1852-ben valóban csatlakozott egy Habsburg-ellenes népfelkelés tervéhez, hogy Rákóczy János bújtatása nem elszigetelt cselekedet volt a költő részéről, hanem egy újabb forradalmi megmozdulás egyik kezdeti lépése. Ez pedig érvül szolgál azok számára, akik hit és kiábrándulás vitáját a madáchi életműben nem értelmezik teljességgel az utóbbi számára eldönthetőnek. A társadalmi cselekvés múlhatatlanságát igazolja a költő eszmevilágában az a tanulmány is, amelyet a kötetben Taxner-Tóth Ernő tollából a Mózes-dráma színpadi életéről olvashatunk. A szerző kitűnő szerepelemzésekkel és színészi teljesítményértelmezésekkel mutatja fel az utolsó madáchi dráma igazságát — azt, hogy a tartalmas emberi élet célja a nagy tettek, a küzdés vállalása, sőt akár e küzdelmek vezetése, még akkor is, ha az az egyén számára nem jár sikerrel. Az eszmék és eszmények világához szokott gondolkodónak vállalnia kell a földre húzó, sokszor oly visszataszító valóság átalakításának szolgálatát — bármennyire is személyes sorsa boldogtalanságát eredményezi az. Taxner-Tóth Ernő esszéje újra bizonyítja: nem a végletes csüggedés, nem a teljes rezignáció az utolsó hang ennek az életműnek az orkeszterében. Áttekintésünk során több ízben említettük már azt a szatirikus epigrammasorozatot, amelyet a megyében élő három politikus, Madách, Szontagh és Pulszky Ferenc 1847 nyarán alkotott az itteni notabilitásokról, a helyi politika tényezőiről. E Nógrádi Képcsarnok című portrésorozat tavalyelőtt Salgótarjánban újra megjelent, s ezzel mindenekelőtt a kor történészei gazdagodtak. Az epigrammafűzér ugyanis önállóan még soha nem került közzétételre, kötetben is csak egyszer, az 1942-es Madách összkiadás függelékében, — ugyanakkor becses forrás mind a kor szereplőinek jellemére, habitusára, mind a politikai viszonyokra, állapotokra vonatkozólag. Torzképek, gúnyrajzok sorát olvashatjuk, maró csipkelődéseket, amelyek mélyén, ha elrajzoltan is, de megjelenik a valóság. A táblabírák, alispánok, szolgabírók világáról készített görbetükör azt tanúsítja, hogy készítői — nemcsak a centralistákhoz közelálló Madách és Szontagh, de a Kossuth-követő Pulszky is — jókora távolságban érezték magukat a megjelenített spectabilisek mentalitásától, a megyei szintű, a feudalizmus megannyi vonását őrző politizálástól. De tágabban: az epigrammafűzér valójában egy történelmi osztály, egy társadalmat irányító réteg elavult magatartásformáit állítja elénk, s teszi mindezt, a nemesi vezetés egyoldalúságait korrigálni kívánó negyvennyolcas polgári forradalom előestéjén. A kor közéleti vitatárgyai, jellegzetes gondolatelemei, érzelmi minőségei színes tablóképben elevenednek meg — tárházaként az egykori nemesi potentátok dagályosságba fulladó tehetetlenségének, érdekhajhászatának, gépies konvenciókövetésének. A szarkasztikus gúnyvillanások megértését — majd száznegyven esztendő választ el már bennünket az egykori szereplőktől és a velük történtektől! — nagymértékben segítik a kötetben olvasható mini-életrajzok, az epigrammákban kipécézett figurák fáradságos munkával összeállított biográfiái. A Nógrádi Képcsarnok csak egyik darabja az elmúlt években széles körűen kibontakozó nógrádi irodalmi-történeti jellegű könyvkiadásnak. A megyében megjelent kiadványok sorából az olvasó alighanem Az ember tragédiája első, 1861-es kiadásának hason más-ed ici óját érzi magához legközelebb. Hiszen amit erről Kerényi Ferenc megállapít, annak érvényét kétségbe vonni aligha lehet: „Egy remekmű első kiadását kézbevenni, lapozgatni a könyv minden barátja számára a legszebb pillanatok egyike." Mi teszi azzá? Az egykori papírból, betűtípusokból, szedéstükörből, tördelésből áradó sajátos aura? Vagy a műegész látványa, amely a klasszicitás, az egyszervolt remeklés szuggesztióját kelti fel? Esetleg a nemzeti múlttal, a közös irodalmi hagyománnyal való azonosulás érzése, amelyet az ilyen kiadvány fokozottan vált ki az .olvasóból? Alighanem mindez együtt, de emellett még egy tényező fokozza elfogódottságunkat, szinte áhítatunkat, amikor Az ember tragédiája szépen sikerült hasonmás-kiadásában lapozgatunk. 133
