Kisné Cseh Julianna – Kiss Vendel (szerk.): Tatabányai Múzeum 2011 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 2. (Tatabánya, 2012)
Horváth István: A tata-tóvárosi angolkert forrásai – kísérlet Budapest vízellátására
86 Horváth István tizedeiben rohamos tempóban gyarapodott és közegészségügyi, higiéniai szempontból mihamarabb szükség volt egy olyan modern vízvezeték-hálózatra, amely a város minden lakójának kifogástalan minőségű vizet képes szolgáltatni. Pesten a napi víz- fogyasztás az 1874-ben mért 884 m3-ről 1887-re 57019 m3-re nőtt, de ennek a mennyiségnek csupán a fele volt ivóvíz-minőségű.4 5 A fentiekből látható, hogy bár a budai oldal vízellátása biztosított volt, a jóval dinamikusabban fejlődő és nagyobb lélekszámú pesti oldal komoly vízellátási problémákkal küzdött. Ez még annak ismeretében is igaz volt, hogy a korabeli tudósítások szerint a magyar fővárosban rendkívüli méreteket öltött a vízpazarlás: „...Budapest a földkerekség legvízivóbb városa. Míg ugyanis Berlinben 50 egynéhány literrel éven át fejenként beérik s Bécsben 56 liter fejenként szintén elégnek bizonyul, addig Budapesten a fejenkénti átlagos vízfogyasztás ritkán kevesebb 171 liternél. De vajon csakugyan azt bizonyítja e ez, hogy másutt kevesebb vizet isznak, mint nálunk? Mondjuk inkább, és akkor közelebb fogunk járni bizonyosan a valóhoz, hogy sehol sem ölt oly ijesztő mérveket a vízpazarlás"5 Ekkoriban a fogyasztók átalánydíjat fizettek és bár sokan szorgalmazták a vízórák alkalmazását, sokáig nem került sor a bevezetésükre, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a lakók nem takarékoskodtak a vízzel. A pesti végleges vízművel kapcsolatosan egy közel negyedszázados vitasorozat vette kezdetét az ideiglenes vízmű üzembe helyezését követően. A szakemberekből álló ún. Közmunkák Tanácsa volt hivatott döntést hozni a különféle víznyerési és szűrési technikát felvonultató ajánlatok között, de a Tanács tagjai által előnyben részesített módszereket a hazai szakemberek többsége (pl. Wein János, Kajlinger Mihály, Lechner Lajos) ellenezte.6 A meddőnek bizonyuló viták és tárgyalások után a Közmunkák Tanácsa nemzetközi pályázatot is kiírt a pesti vízellátás megoldására, az időközben Wein János által kidolgozott, természetes szűrésre alapozott vízellátási tervek bírálatát pedig egy vegyes bizottságra bízta.7 E bizottság Wein ter4 Vasárnapi Újság 1889. május 26., 338. 5 Uo. Az említett szakemberek a Tanács által javasolt mesterséges vízszürés helyett a természetes szűrést tartották hatékonyabbnak, a végleges vízmű helyét pedig Káposztásmegyeren, a Duna partján vélték megtalálni. Nagy 1968, 43. Wein tervezetében felvetette egy kettős csővezeték kiépítésének lehetőségét is, az egyik csövön szállított ivóvíz mellett öntözési, vei mellett számos más javaslat megvalósíthatóságát is megvizsgálta. Voltak, akik a meglévő ideiglenes vízmű ugyancsak ideiglenes kibővítését szorgalmazták, mások a káposztásmegyeri végleges vízmű megépítésében látták a fővárosi vízellátás megoldásának kulcsát, ismét mások távoli források vizével enyhítették volna a budapesti vízhiányt.8 Ez utóbbiak közé tartozott Esterházy Miklós gróf és Fesz- ty Adolf építész is, akik tervükkel a főváros ivóvízgondjait hosszú távon kívánták orvosolni, nem mellékesen anyagi hasznot is remélve a beruházástól.9 A beadvány készítői kiviteli tervekkel, részleteiben kidolgozott költségvetéssel próbálták meggyőzni a bizottság tagjait arról, hogy a tata-tóvárosi forrásvizek felhasználása a nagy távolság ellenére mind közegészségügyi, mind gazdaságossági szempontból jobb választás lehet a Duna szűrt vizénél. Egy lehetséges megoldás: Tata-Tóváros VÍZKÉSZLETE Az elődtelepülések egyesítése előtt Tata- Tóváros néven ismert Tata területén szinte mindenütt langyos, ill. hideg vizű források törtek a felszínre, ami évezredeken keresztül kedvező feltételeket teremtett a megtelepedésre (ezt számos ős- és ókori emlék, régészeti lelet is bizonyítja). Az egyik forrás- csoport alapján az ún. Fényes-források vizét már az ókorban is felhasználták a vezetékes vízellátásban. A Brigetioban állomásozó katonák és a polgárváros lakói számára a hadsereg egy közel 15 km hosszú vízvezetéket épített ki az említett forrásoktól a településig.10 * * * A Tata és Tóváros területén felszínre tört források közül e forráscsoport volt a legbővizűbb, átlagosan 22 °C-os vizet szolgáltató forrásai a két mosási célokra a másik cső ülepített vizet szállított volna. Kajlinger 1889, 17. Rózsahegyi Pál osztálytanácsos például a Márianosztra környékén fakadó források vízére hívta fel a bizottság figyelmét, az innen szállítható napi 1500 m3 víz azonban messze nem elégítette volna ki az igényeket, így e javaslatot a bizottság elvetette. A források és a források által táplált tavak mindegyike az Esterházyak tatai uradalmának területén feküdt, azaz a beadvány egyik szerzőjének, Esterházy Miklósnak a tulajdonát képezte. 10 Horusitzki 1923, 41. A szerző az ún. Lo Presti forrásokat tartja a vízvezeték kiindulópontjának, akárcsak Dornyai Béla (Dornyai 1925, 5.), az újabb kutatások szerint azonban a Fényes-források vize táplálhatta Brigetio vízvezeték-hálózatát (Póczy 1980, 60.).
