Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Riesing István: A Várgesztesi-medence élővilága
48 Riesing István Különleges botanikai értékeket a cseresekben nemigen találunk. Ökológiai jelentőségük fajgazdagságukban és az említett szerkezeti sokféleségükben keresendő. Elegyfafajai a mezei juhar (Acer campestre), az ehető termésű barkócaberkenye, másik nevén barkócafa (Sorbits torminalis) és helyenként - mint a Nagykőszikla és a Lófő között lefutó túrószsák alakú „Topfasouk” nevű völgyben —, a korábbi időkben favillák alapanyagát adó magas kőris (Fraxinus excelsior). Gyakori a fehér virágú és fanyar termésű madárcseresznye (Cerasus avium). A változó fejlettségű cserjeszintjének növényei közül a kertészetben gyakran sövényként alkalmazott, fehér virágú és a benne rejlő ligusztrin miatt mérgező(!) bogyójú vesszős fagyai (Ligustrum vulgare) inkább a szegélyekre szorítkozik (pl. a Kiskőszikla körüli utak mentén). Az ide sorolható két kecskerágófajból (csíkos és bibircses kecskerágó: Euonymuseuropaeus, E. verrucosus) a csíkos kecskerágó határozottan nagyobb számban jelentkezik. Fehér virágával és sötétvörösen „izzó” terméseivel a szívbetegségekre jótékony hatású egybibés galagonya (Crataegus monogyna) az állomány szegélyein és belsejében egyaránt gyakori. A fennsíki részeken, a síkból kiemelkedő mészkő „búbok” ligetes tisztásokat ékelnek a zárt erdőbe (pl. a községtől északkeletre eső Háromhárs nevezetű területen). Hátráltatta a záródást a néhai erdei legeltetés is. Ezen tisztások népszerű növénye a csattogó szamóca vagy csattogó eper, „ Kleschepe" (Fragaria viridis). Magyar és sváb neve is piros termésének leszakításával járó csattanó hangból ered. A lágyszárú, ún. C-szint is tág intervallumon belül változik a vágásterek, rakodók fedetlen, talajig letarolt felületétől a nem zárult szálasok, a fent említett tisztások magasfiivü, esetleg őzsalátás (Smyrnium perfoliatum) magaskórós növényzetéig. A lágyszárúak zöme a nyár második felére a vízhiány miatt elszárad. Aljnövényzetében az üde termőhelyekre jellemző fajok közül az erdei tisztesfű (Stachys sylvatica) és a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera) a Vörös-hegy lábánál található nagyobb számban. A szárazabb részeken a száraz gyepeket is kedvelő farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias) mutatkozik a karakterfaj vitéz bükköny (Vicia cassubica), fekete lednek (Lathyrus niger), édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllus) és a tetszetős sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflorá) mellett. Fáciesalkotó egyszikű faja az egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla), nyíltabb részeken pedig a ligeti perje (Poa nemoralis). Az egyszikűek közé tartozik a nagy termetű fekete zászpa (Veratrum nigrum), mely bíborfekete virágaival egész ritkán mutatkozik. Annál feltűnőbbek széles, szárnyszerűen ívelt levelei, melyről „KvagaplaF sváb nevét kapta. A növény alkaloidokat tartalmaz. Felismerte ezt a természettel a mainál nagyságrendekkel szorosabb kapcsolatban élő nép és kivonatát az állatgyógyászatban alkalmazta. Nevezetesen a tetves borjak, disznók, csirkeólak fertőtlenítésére használták a tavasszal kiásott gyökeréből készült a főzetet. Tövei nagyobb számban a Mészáros-hegyen és a Vajdatemetőben fordulnak elő. A helybéliek nagy becsben tartják a termőtesteit inkább a nyár második felében fejlesztő óriás pöfeteget {Langermanniagigantea). Megjelenésekor valóságos versenyfutás indul az ízletes falatokért, de nem volt ez mindig így. Csak a ’70-es években kezdett eloszlani az óriás pöfeteghez kötött bizalmatlanság.37 A fordulatot az akkori erdészeknek köszönhetjük, akik ismereteik elterjesztésével a várgesztesi köztudatba emelték, hogy egy értékes, ízletes, ehető, egy szóval, becsülendő gombáról van szó. Az utóbbi évtizedben erősen visszaszorult a faj. Ennek elsődleges oka valószínűleg a savas ülepedésben és a csökkenő csapadékmennyiségben, kedvezőtlen csapadékeloszlásban keresendő. A visszaszorulástjól példázza ugyan az óriás pöfeteg, de sajnos általános jelenség ez a nagygombák körében. Napjainkban pl. egészen ritka, hogy rábukkanunk az ízletes kucsmagombára (Morchella esculenta), ami szemben a pöfeteggel már dédapáink idején is ínyencségnek számított. Többek között a „Misrias”, azaz a Mészáros-hegy déli, tölgyes oldalában volt egy közeli és többek előtt ismert lelőhelye. Sváb neve szivacsra utal („Maischwamma”) a máig gyakori, ehető májusi pereszkének (Calocybe gambosa) vagy májusi gombának, ahogy Várgesztesen magyarul emlegetik. Illata erős, kellemes, olyannyira, hogy nemegyszer az orruktól vezérelve találnak rá a gombázó erdőjárók. Cseres-tölgyeseink potenciálisan veszélyeztetett lepkefaja a tölgyfaszender {Marumba quercus). Állatföldrajzi érdekessége emeli ki, a Kárpát-medencétől északabbra nem jellemző. Hazánkban helyenként nem ritka, bár az 1960- as évek elejétől országosan csökkenő tendenciát mutat, ami feltételezhetően a csapadékosabb nyarak gyakoriságának növekedéséből adódik.38 2001-től kezdődően ismét gyakoribb, ami az aszályosabb nyarakból következhet. Az országos tendenciát a várgesztesi fénycsapda adatsora is erősíti. 37 Korábban még ki is rugdosták a nagy fehér gombákat. 38 Rakonczay 1990.
