Fűrészné Molnár Anikó szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Tata, 1989)
Történelem - Dr. Szíj Béla: Jókai Mór és a képzőművészet
Jókai az általa Pesten 1845 táján látott műalkotásoknak az élményét szintén elraktározta magában. Később ő maga is írt tárlati beszámolókat, ezenkívül lapszerkesztőként közölte mások idevágó írásait, műkritikáit, értekezéseit, s végül - visszatekintés formájában - leírta saját emlékeit. Nincs megbízható adatunk arról, hogy melyik kiállítás volt az első, amelyet látott A volt, van és lesz című írásban ezt olvassuk: „ Marko festményén kívül gyönyörködve láttuk Barabás erdélyi oláh lovagló fátáját" (A „lovagló fáta" kifejezésen lovon ülő nőt is érthetünk.) Barabásnak ezt a festményét - amely ma Vásárra induló román család címmel ismeretes - 1845-ben a pesti Műegyetem kiállításán láthatta előszűr a közönség, s az Életképekben Ney Ferenc írt róla elismerő sorokat. Eszerint föltevésünk nem volt alaptalan: Jókai csakugyan láthatta a kiállítást, illetőleg olvashatta róla az Életképek beszámolóját. Úgy tetszik, a negyvenes években dolgozó művészek között Barabás Miklós után leginkább Kiss Bálintot kedvelte, de a szóban forgó írásban Marastoni Jakab, ifjú Than Mór, Schiavone és más művészek nevét is megemlítette, köztük olyanokét, akiknek a munkássága már kívül esik korszakunkon. Az irodalom és a képzőművészet szépen alakuló kapcsolatára így emlékezett vissza: „eljött az időszak, a midőn az irodalom is elkezdett a művészettel gyöngén kacérkodni Én magam törtem meg a jeget: Dalma czímű spektáklis darabomnak vezéresküjelenetét kóré rajzoltatva Carni-val Ez is olasz-magyar festő volt Ma is látható ereklyéim között Képnek nem valami jó: de mint jelmezes arczképek gyűjteménye, nagyon érdekes. - Ennek háromszáz forint volt az ára: fizette a Délibáb." „Ha Jókai valóban jól emlékezett, s a Délibáb fizette Carni tiszteletdíját, a kőrajz csakis 1852-ben vagy azután - tehát korszakunkon kívüli időben - készülhetett, s mestere nyilván Canzi Ágoston volt. Elképzelhető, hogy a Carni név sajtóhiba folytán került Jókai kinyomtatott szövegébe. Láttuk, hogy színpadképek már jóval régebben is készültek. Például a Pesti Divatlapban nemcsak közöltek belőlük, hanem a szerkesztők külön hirdették is, hogy a lap „írók és művészek arczképeivel, színpadi és divatképekkel" jelenik meg. Ezért nem egészen világos számunkra, hogy Jókai miért írhatta ezt: „én magam törtem meg a jeget". E megállapítása persze így is becses nekünk, hiszen belőle is a képzőművészet iránti őszinte érdeklődése és öntudatos ragaszkodása sugárzik felénk. Még fontosabbak számunkra alább következő megállapításai. „Nagyra kell becsülni annak a kornak a térfoglaló, érzékébresztő munkásságát " Nyilván a negyvenes évek vállalkozásaira gondolt. A „térfoglalók" és az „ébresztők" között ő is ott haladt, kezében a toll fegyverével. írta elbeszéléseit, megírta első regényét, s közben rajzolt és festett, és tartotta a képzőművészettel való kapcsolatot. Annyi bizonyos, hogy a lassan kibontakozó nemzeti művészet eredményeit őszintén megbecsülte, szeretettel fogadta. Az a meggyőződése, amely 1890 táján leírt soraiból áradt, nagyvonalakban már a negyvenes években kialakulhatott lelkében, s a későbbiek folyamán kiteljesedett. Már fiatal korában megértette, hogy akkori művészeinknek elsősorban az alapokat kell lerakniuk - mivel történelmi okoknál fogva " a fejlődésben elmaradtunk. )r A mi jelenünket ne hasonlítsuk az olasz, francia, német, spanyol művészet jelenéhez!. .. Vegyük a mértéket a saját múltunkból, s tekintsük végig azt apályát, melyet a jelen nemzedék meghaladt Akkor nem lesz okunk pessimistának lenni " Tudta, hogy derűlátásra sincs okunk, tudta, hogy újabb eredményeket kell elvárni a korszak művészeitől, mégis a bizakodás hangján szólt hozzájuk: „Követelem, hogy lángeszükkel emelkedjenek a nagy nemzetek óriásai közé... s különösen követelem, hogy teremtik
