Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 4. (Tiszaföldvár, 2010)

LOKÁLPATRIÓTÁK TOLLÁBÓL - Németh Gyuláné Kalóz Márta: Séták Tiszaföldváron 1939 - 40 környékén

LOKALPATRIOTAK TOLLABOL kondás a disznókat és néhány kecskét legelni. Eletünkhöz hozzá tartozott a kondás reggeli tülkölése, amivel jelt adott a gazdáknak a disznók kieresztésére. Felszereléséhez tartozott a karikás ostor, amivel időnként nagyokat csergetett. Segítője, 1-2 kis kutya, mellette kocogott, ha kellett, meghajtotta a tévelygőt. A csürhejárás közepén sekély tavacska, inkább csak dagonyás. Ebbe folyik az artézi kutak túlfolyó vize, majd tovább a cseszárokba. Mielőtt a Kincsem 1. úthoz érnénk, néhány házzal előbb, id. Benke Ferenc vegyesboltját láthatjuk. Majd a Kincsem 1. út sarkán következik egy több szempontból fontos „müintézet", az Ádám kocsma. Eredeti rendeltetése mellett 1945 után itt volt a Homoki Sportegyesület szertára, öltözője, szórakozó helye. A futballpálya szemközt a csürhejárás kis erdő felőli végében, az úttal párhuzamosan. (Az egyesület elnöke apukám, Kalóz Benjámin volt). A pályán tavasztól őszig, szinte minden vasárnap mérkőzés volt, (kivéve, ha vidéki játékra utazott a csapat), amit az ószőlői lakosság élénk érdeklődéssel kísért. A törzsközönség nem mulasztott volna el egy mérkőzést sem. Zengett a környék a biztató kiáltásoktól. Laukó Árpi, a nyurga, hosszúlábú csatár (csapatkapitány), minden védőn átverekedte magát, hogy a végén betaláljon az ellenfél hálójába. A fürge, jóval alacsonyabb Honti Gyuszi úgy is rúgott gólt, hogy az ellenfél lába között bújt át, a labdához vezető utat megrövidítendő. Ha emlékeim nem csalnak, Melis Pali és Laukó Emil a szélen robogott föl-alá. A magas, vékony Csabai Géza a csatársorban játszott. Nagy Imre, a „betonbekk", áthatolhatatlan volt. A kapusunk Szarvák Anti (Totyi) sok szép védéssel szórakoztatott bennünket. Játszott még a csapatban egy mokány, fürge fiú, akit Gerének hívtak és Rácz Imre, akit a felesége harsány hangon biztatott: „gyötörd apuka!" A közönség ezen is jót derült. A lelkes csapat és szurkolótábora a dermesztő tavaszi, őszi időjárástól és a nyári rekkenő hőségtől nem hátrált meg. Ott volt vasárnap a pályán, rúgta a bőrt a bokáig érő homokban, és a pálya szélén megszerveződött a biztató kórus. Ez sokszor segítette győzelemre a csapatot. A trófeák között a legértékesebbek egyike volt a „Földvár" fölött aratott győzelem. A homoki csapatot mindig lekezelő belterületi legyőzése önbizalmat adott. A világ sok mindenben folyamatosan változik, de többek között abban nem, hogy a sportegyesületek mindig anyagi gondokkal küzdenek. A mi egyesületünk is pénzhiányban szenvedett. A felszerelés megvásárlása, rendben tartása, a pálya karbantartása még valahogy megoldódott, de a csapat utaztatására már nem mindig volt pénz. Gyanítom szüleim szóváltásaiból következtetve, hogy apukám az elnöki teendők mellett, némi szponzori tevékenységet is vállalt, amit anyukám nem vett jó néven. Egyetemi továbbtanulásomról nem voltak egészen azonos véleményen. Apukám szerint ugyanis nem bírja majd a család a súlyos anyagi megterhelést. Anyukám viszont eltökélte, hogy bármekkora áldozatot, megterhelést bírni kell a cél érdekében. A cél a diploma, aminek a megszerzéséhez jó tanuló lányuknak meg kell adni a lehetőséget. így érthető, hogy a sportcsapat támogatásával nem értett egyet. Lelki szemeim előtt megjelent a hóval borított csürhejárás, ahova a környék gyerekei szánkózni jártak. Mindig irigykedve néztem, ahogy felpattantak a szánkóra az út szélén, néhányat rúgtak a hóban és siklottak egészen a cseszárokig. Én, gyáva nyúl, csak egyetlen egyszer mertem felülni Marosfalvi Ernő (anyukám keresztfia) mögé a nagy, lovas szánkók mintájára készült kis gyerekszánkó hátsó ülésére. Minden baj nélkül leértünk, de a mellettünk látott bukás miatt engem nem lehetett rábeszélni egy második lesiklásra. Örültem, hogy ezt az egyet is megúsztam. Egy újabb menetnél valószínű segítettek volna egy kicsit belehempergetni a hóba, mert látták, hogy félek. Miközben írtam a szánkózásról, jutott eszembe egy másik történet, ami szintén a Fő úton játszódott. A harmincas évek végén, negyvenes évek elején még sok lovas szánkó volt a településen. A telek havasak voltak, és a hó az úton is megmaradt hetekig. Kevés autó járt, az emberek gyalog, vagy szánkóval közlekedtek. A gyerekeknek jó szórakozás volt felkapaszkodni a lovas szánkó talpára, vagy utána kötni, akasztani a kis szánkót és elmenni egy-két kilométerre lóvontatással. Aztán fogni egy ellenkező irányba haladót, és azzal visszajönni. Egyszer én is megpróbáltam csatlakozni egy gyerekcsapathoz. Egy fiatalember nagyon készségesen megengedte, hogy vagy öten-hatan felszálljunk a szánkótalpra két oldalt. Nevetve a 110