Németh Gyuláné: Túrák a Bükkben és táborok Odorváron (Tiszaföldvár, 2009) / 1457-2009
A tábor körül bóklászva, néha a háború nyomaira bukkantunk. Találtunk töltényhüvelyt, gránátrepeszt, sőt egy gránátot is. Ezt Gyula egy gödörbe temette el, miközben mi többiek tisztes távolságból, vastagabb fatörzsek fedezékében lestük a műveletet. Éppen ekkor érkeztek látogatóba a Rakonczai szülők. Amikor megtudták mire irányul a feszült figyelem, kellően megrémültek. Úgy gondolták, jobb lesz, ha fiukat haza viszik erről a veszélyes helyről. A kis Raki azonban már meg volt fertőzve az Odorvár szeretetével, nem engedett a szülői rábeszélésnek. Örömünkre a táborban maradt. A természet gyakran lepett meg bennünket újabb és újabb gyönyörű látvánnyal. Egy esős késődélután, amikor elvonult az égiháború. Gyula a csúcsra ment, hogy szétnézzen az esőáztatta, immáron csendes alkonyatban. Csodálatos látvány fogadta. Hívására valamennyien a csúcsra siettünk. A látvány lenyűgöző volt Lábunk alatt fehér tenger terült el. A környező csúcsok sötéten emelkedtek ki a sűrű ködből. A köd fölött a levegő szinte tiszta volt. Gyorsan sötétedett. Sokáig elbűvölve néztük a természet alkotta színpadképet. Fejünk fölött fényesen ragyogtak a csillagok. Egy felhő szélénél ki-kibukkant a Hold, de nem tudott felkelni, mert a felhővel együtt emelkedett. Körülöttünk lomhán hullámzott a ködtenger. Olyan csend volt hogy még a szokásos erdei neszek sem hallatszottak. Ék-re Miskolc, a Mákszemrét fölött Eger fényei vetettek sejtelmes derengést az égre. A Hór-völgyből egy autó hangja hallatszott, és az úton kirajzolódott halvány fénye. Nem tudtunk betelni a látvánnyal, amely gyönyörű és kissé félelmetes volt. Az egyre hűvösebb, párás levegő bőrünkig hatolt. A hideg borzongás vetett véget a nem mindennapi előadásnak. A táborba vonultunk és úgy éreztük, hogy még sokszor szeretnénk hasonlót látni. Már a következő évben is. Akkor még nem tudtuk, hogy az 1966-os év más feladatokkal vár bennünket. Elérkezett az utolsó nap a táborban. Kora délután szedelőzködtünk és levonultunk Bükkzsércre, ahol lelkészbarátunk felajánlotta, hogy a gyülekezeti teremben tölthetjük az éjszakát. Sötétedésig még volt időnk egy utolsó túrára. Toronyiránt elindultunk a Subalyuk felé. A falu fölött még ösvény vezetett a hegyre, de ez hamarosan eltűnt, beleveszett egy bokros irtásba. Úgy véltük, hogy nem lehet túl messze a cél, mentünk előre. Egyre nagyobb bokrok, köztük vadrózsák, szedrek közé keveredtünk. Néhol vendégmarasztaló süppedős, sáros mélyedéseken kellett átmásznunk. Egy helyen pihenő őz szökkent be a sűrűbe, csaknem a lábunk elöl. Mire a hegy túloldalára érve megpillantottuk a műutat a Hór-völgyben, én már csak arra vágytam, hogy mielőbb az úton legyek, és ott mehessek vissza a gyülekezeti terembe, és ezzel nem voltam egyedül. A csapat kevésbé fáradt része még felkapaszkodott a Subalyukhoz. Az éjszaka rövid volt. Mezőkövesdre a busz éppen olyan korán indult mint az előző évben. Álmosan, fázósan szálltunk fel, de vidáman hoztuk magunkkal a tábor emlékeit. 1966. Ennek az évnek a tavaszán megszületett a fiunk. Ezzel majdnem egyidőben Gyulát behívták katonának. Az egész nyarat a haza szolgálatában töltötte. A táborba nem mehetett, így erről a táborról nincsenek adataim. 1967. 1967 nyarán fiunk még éppen csak egy éves múlt így Gyula nélkülem ment Odorvárra. Szokás szerint este indult a csoport a földvári vasútállomásról június 4-én. Lajos bácsi utazott velük. Ugyanakkor indult Gyula is kocsival. Vihar készülődött, ami utol is érte Zagyvarékas után nagy jégveréssel. Alig 30 km/h sebességgel tudott haladni a rossz látási viszonyok között. Éjjel 11 órára ért Mezőkövesdre, ahol az éjszakát a kocsiban töltötte. Hajnalban a 33
