Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Pólya Tibor, ahogy kortársai és a fényképek beszélnek róla

Mindig rajzolt Tibi is meglépett. Képzeld, Pólya Tibor, igen. Szeretted, nagyszerű volt és ragyogó. Egyszer végignéztem Szolnokon a műtermében, ahogy egy tájképet csinált. Nem úgy dolgozott, mint te. Te folyton odapillantottál az életre, s a kezed utána ment a pillantásodnak. Tibi a vásznat feltette az állványra, s elkezdett szénnel fekete határokat vetni, aztán kitöltötte a figurákkal s kész anyaggal, mint egy játékos gyermek, aki építőkockákkal dolgozik. Nem is nézett a távolba, benne volt a kész forma, csak kirakta igazán. S milyen ügyes, okos, stílusos és gazdag kép lett belőle. Oly mulatságos, hogy egész idő alatt kacagtunk, mint mikor egy jókedvű dzsinn tréfál a halandóval. Ő is felviszi magával a halhatatlanságba a földi tényeket. (Móricz Zsigmond: Irodalomról, művészetről 1924-1942. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959. 365-366.) „Sohasem hittem volna, hogy azon a november végi napon fogom utoljára látni őt. Mintha csak azért utaztam volna szülővárosomba — emlékezik Csekey István jogászprofesszor, egykori iskolatársa a Verseghy Gimnáziumban. A szegedi Dugonics Társaság néhány tagja átrándult, hogy viszonozza a szolnoki Verseghy Ferenc Irodalmi Kör szegedi látogatását. A Tisza Szállóban gyülekeztünk. Egyszerre megjelent Pólya Tibor elegáns alakja. Őszes haja kigöndörödött két oldalt keménykalapja alól. Fekete keretes monoklija hanyagul ült szemén a lecsüngő fekete zsinórral. Arcán az örök szívélyes és megnyerő mosoly. Milyen ábrándos tekintetű fiú volt valamikor... Most már megülte a külsejét valami fáradtság. Kedélyileg tartotta még magát, pedig belülről mennyi gond emésztette... Az ő örök optimizmusával és lelkesültségével asszisztálta végig a mi ülésünket is a vármegyeházán. Sőt még ennél is többet. Részt vett előtte azon a teán, amelyet Alexander alispánék adtak az irodalombarátok tiszteletére. Ott beíratták nevüket a vendégkönyvükbe. Én azonban azt ajánlottam, hogy Tibor rajzolja neve mellé karikatúráját. Említettem, hogy Aba-Novák egyszer nálunk név helyett azt rajzolta be a vendégkönyvünkbe. Az ötletet tett követé, és aligha tévedek, hogy ez volt Pólya Tibornak az utolsó karikatúrája. Ő, aki oly sokakat lekapott, aki annyi emberben meglátta a groteszket és a legjellegzetesebbet, mégis önmagát karikírozta ki utoljára. Én azt hiszem, igen sok bölcsesség lakozott a mi jó Tiborunkban. Ilyen görbe tükörnek tekintette az egész tarka világot. Mindenkit kiviccelt, minden emberi gyöngét kifigurázott. És azután önmagát is kinevetve, mosollyal az ajkán itt hagyott bennünket... Éjszaka megölte a szíve, amely mindenért dobogott..." Alig múlt ötvenegy esztendős, amikor lezárult ígéretes élete. A Szolnoki Művésztelep parkjában felravatalozott koporsóját a Munkácsy-lepel borította, a művésztársak nevében Zádor István búcsúzott tőle: „De nem búcsúzom — mondta — hiszen továbbra is itt maradsz közöttünk, a telep minden talpalatnyi földje a Te lábad nyomát viseli, a kert minden zuga nekünk Terólad beszél. — Nem mentél el, hiszen lelked tovább él közöttünk, csak a Te napsugaras derűd és vidámságod helyett most már szomorúság lett úrrá felettünk. Utolsó percedig a Művésztelep fennmaradásáért dolgoztál, s ha ezekre a régi épületekre fog még egyszer nyári nap is sütni, — ezekben az éltető és vidám nyarakban Téged fogunk köszönteni..." A szertartás utolsó búcsúztatója Szép Ernő volt. „A testvérként szerető barátok nevében szólok, meg azok nevében, akik nem tudnak itt szólni és búcsúzni. A hordárok, a portások, liftesek nevében, — akik rajongva szerették Pólya Tibort —, a Tabán nevében, amit annyit festett, a parasztok nevében, akiket annyira szeretett, a palettája, az ecsetje, a festékje, a nap nevében, amely a szemében ragyogott, a kék ég nevében, az ágak és a rajta ülő veréb nevében, a színek nevében, a virágillat nevében és a fehér hópehely nevében, amely a képein alá hullott..." Elcsuklott Szép Ernő hangja, szavai sírásba fulladtak. „Isten veled Tiborunk!" — zokogta és eltámolygott a koporsó mellől. Aztán megindult a gyászmenet a Művésztelep árnyas fái alól. Szolnok város búcsúztatta nagy fiát. Az utcán kétoldalt ezer és ezer elköszönő ember feketéllett, az üzletek redőnyét végig leeresztették, a városháza erkélyén fekete zászló lengett, Szolnok város minden fia siratta a halhatatlanságba költözött nagy művészt, Pólya Tibort. 60