Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

I. Tanulmányok - Paládi-Kovács Attila: Magyarország nemzetiségei és etnikai térszerkezete a 18. században

rekatolizáció (egyben ellenreformáció) szolgálatába állították. Az 1690-1707 között működő Neoaquistica Commissio (Újszerzeményi Bizottság) - ugyancsak Kollonich vezetésével (időközben esztergomi érsek lett) - a felszabadított területek birtokviszonyainak rendezése ürügyén magyar birtokok tömegét juttatta a királyi kamara és az új, többnyire külföldi származású adománybirtokosok kezére. A Rákóczi-szabadságharc elbukása után újabb hatalmas birtoktestek, uradalmak adományozásával folytatódott a magyar arisztokrácia, a földbirtokos osztály átformálása. A rekatolizációt - a cuius regio, eins religio elve alapján - első renden szintén a birtokpolitika alapozta meg. Ideális telepesnek a katolikus német kolónus számított, mint a dinasztia hű támasza az elmaradott, balkanizálódott, ráadásul rebellis szellemiségű országban. A bécsi udvar a későbbi évtizedekben szintén kifejezetten német és római katolikus telepeseket kívánt. Mária Teréziának is az volt az óhaja, hogy a telepesek lehetőleg németek legyenek. „A katolikus bécsi udvar szemében a katolikus német a kultúra hordozója [a dinasztia], vallásának híve, mindenekfelett pedig, a birodalom támasza volt."

8 Német telepítések A mai országterület németségének túlnyomó többsége a 18. században vándorolt be, s legnagyobb része a Dunántúlon lelt új hazára. Nagy tömegei kerültek az akkor még külön kormányzott Temesi Bánságba és a szerb határőrség alól fokozatosan kivont Bácskába is, de róluk itt csupán érintőlegesen szólhatunk. Összesített számadataink a bevándorlás méreteiről nincsenek, de az ország német lakosságának száma és területi elhelyezkedése alapján bizonyos becslésekre van lehetőség. 1790-ben az Erdéllyel és Horvátországgal együtt vett területen 992 ezer német élt, s a németség az ország lakosságának 10%-át tette ki. Erdélyben 220 ezernyi németet számoltak, a Felföld és Dunántúl középkori németségének a számát nehezebb megbecsülni, de a 200 ezret aligha érte el. A század végén a Kárpát-medencében élt 1 milliós németségnek mindenképp a nagyobb felét tette ki a török kiűzését követően érkezett német telepesek tömege. Az első német telepítések a Budai-hegységben, a Pesti síkságon és a Csepel-szigeten történtek, kivétel nélkül magánföldesúri megbízásból. Pilisvörösvár első német telepesei 1692-ben érkeztek, Törökbálintot 1701-ben a jezsuiták telepítették, Dunaharasztit ugyanakkor Ráday Pál. Savoyai Jenő 1706-ban telepítette a hajdani Nagy-sziget, mai Csepel-sziget német falvait, majd Budafok lakóit is ő hozatta 1714-ben.

10 A hazai német kolonizáció végig az egész 18. században folytatódott, ám jellemző szakaszai jól kivehetőek. Az első szakasz (1689-1740) főként III. Károly uralkodásához kapcsolódik. Akkor érkeztek nagyobb számban német parasztok a Dunántúl megyéibe (Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém, Komárom, Győr megye), az Alföld egyes részeire (Szatmár, Békés) és az Északi-középhegység peremvidékeire (Hont, Heves, Zemplén). Akkor keletkezett Munkács környékén a Schönborn uradalomhoz tartozó német „sziget", továbbá Károlyi Sándor birtokain a Szatmár megyei, Nagykároly környéki sváb települési tömb." A német kolonizáció második szakasza Mária Terézia korában (1740-1780) bontakozott ki. Akkor már a földesúri kezdeményezés megritkult, helyét átvette a kamarai telepítés. A koronauradalmak a telepeseknek adott kedvezmények terén túllicitálták a magánbirtokot (többéves adómentességet, házat, igaerőt adtak). Mária Terézia 1762-ben pátenst adott ki, 8 SZABÓ I. 1941. 147. p. 9 WELLMANN I. 1989. 70. p. Lásd még THIRRING G. 1938. 10 SZEKFŰ GY. 1935. 430. p. 11 VONHÁZ I. 1931. A német kolonizáció periódusairól lásd HUTTERER M. 1973.