Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig

kedők elveszíthetik vagyonukat, mert ők az utolsó pillanatig nem hitték cl, hogy ez a terület elveszhet számukra. Ugyanúgy jártak, mint mi magyarok Trianon után. Mindkét oldalon folyt hangulatkeltés, a románok rémmeséket találtak ki a magyarok kegyetlenkedéséről, de a magyarok is fenyegetőztek: „Majd ha bemegyünk, mi elintézzük őket!" A turnu-severini tárgyalásokon a románok először a teljes visszautasítás álláspontját képviselték, később nagy nehezen a Szatmár vidéki magyar többségű részeket ajánlották föl, úgy 13-15 ezer km

2-t, mi pedig az Aradtól Brassóig húzódó vonaltól északra elterülő területeket kértük, olyan 64-68 ezer km

2-t. Tehát a két igény igen messze esett egymástól, ezért nekem mindig radíroznom kellett a térképet, majd átrajzolni a szürke, a lila és a zöld vonalat. Az. azonnal látszott, hogy ebből nem lesz. megegyezés, néhány nap múlva a román kormány kijelentette, hogy a döntést a tengelyhatalmakra kell bízni, mert az már úgy is „bevált", utalva az első bécsi döntésre. Bécsbe Teleki, Csáky István külügyminiszter és Rónai utazott ki, bevallom, arra számítottam, hogy Erdélyről lévén szó én, mint román referens kijuthatok, de csalódnom kellett, mert helyettem a térképész Bogátit vitték ki. Ekkor derült ki számomra, hogy Rónai bennem konkurenciát látott, mellőzött, ahol csak lehetett, kehet, hogy én láttam rosszul, de annyira imádta Telekit, hogy elzárta minden más munkatársa elől, aminek megvolt a maga haszna is, mert Teleki Rónaitól igen hasznos értesüléseket szerzett, a mi munkánknak köszönhetően. Akkor egy kicsit csalódtam Rónaiban, indokoltabb lett volna kivinni engem, mint őt, legalábbis én úgy éreztem. Az erdélyi kérdésre készülve még 1940 nyarán Teleki megbízásából összeállítottak egy propagandakönyvet, amit olasz és német nyelven jelentettek meg, „Transilvania", illetőleg „Siebenbürgen" címmel. Ez a monográfia szolgálta volna az erdélyi probléma megmagyarázását a tengelyhatalmak számára. Persze az idő sürgetett, ezért gyenge nívójú cikkeket tettek bele minden témában, a legszerencsétlenebb talán Gerevich Tibor művészettörténész - Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter akkori kedvencének tanulmánya volt Erdély magyar kastélyairól. Ez önmagában egészen jó művészettörténeti összefoglalás lett volna, de semmi köze nem volt az adott kérdéshez. A románok kritikája pont ezt a tanulmányt vette célba, az írásból aira következtettek, hog}' a magyaroknak azért kell Erdély, hogy visszajöhessenek a grófok meg a bárók. Ebbe a könyvbe nekem egy térképet kellett készítenem az orosz-török háborúkról, Erdély szemszögéből nézve. Ezzel kellett bizonyítanunk Erdély stratégiai fontosságát. Kimutattam, hogy aki Erdélyt birtokolja, annak módjában áll, hogy a Földközi-tengerekhez kijutni óhajtó oroszokat megállítsa. Ezt térképileg úgy lehetett ábrázolni, hogy meg kellett rajzolni a Káipátok vonulatát, a hadseregek felvonulását, hogy meddig mentek és hol voltak a nagyobb csaták, valamint, hogy hol kellett visszafordulniuk, odamenet piros színnel, visszafelé kék színnel. Ezt a térképet egy tanulmányhoz, mint illusztrációt mellékeltük. Ez volt az első Teleki állal inspirált politikai témájú térképábrázolásom. A könyvben szerepelt egy nemzetiségi térképmellékletem is, de ez elég gyatrán sikerült, mert kapkodva csináltam, a munka július elején kezdődött és augusztus közepére kész kellett lennie. A könyv megjelenését követően, 1940. augusztus 21-én Teleki az intézet munkatársait vendégül látta egy köszönő fogadással egybekötött teára, fent a Várban. Ott láttam utoljára Telekit. Akkor voltam először és utoljára a miniszterelnökségen, ahol Teleki köszönetet mondott mindenkinek, aki részt vett a könyv szerkesztésében. Emlékszem, sokat kellett várnunk, amíg bejuthattunk hozzá, mert valami fontos ügy jött közbe, ezért előszobáztunk, de hogy ne unatkozzunk, bárcziházi Bárczy István adomázott nekünk, aki amolyan „hoppmestef'-féle volt, aki a kabátokat segítette fel a vendégekre, államtitkári rangban. 1941 januárjában a visszacsatolt teriileteken is lezajlott a népszámlálás ugyanúgy, ahogy az ezt megelőzően visszacsatolt területeken is megtörtént, hogy az új közigazgatás pontos képet kapjon a nemzetiségi- és tulajdonviszonyokról. Amint megtörtént a bevonulás, én