Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)
Verseghy Ferenc a „Külső Szolnok" című költeményében poéta nyelvén azt fogalmazta meg, amit tanulmányunkban régi térképek, metszetek, Äpületrajzok segítségével mi is akartunk, plasztikusan elénk tárni, milyen volt Szolnok a XVIII. századbaa Milyen szerepe volt a Tisza-hídnak, a töltésútnak Szandáig, vagyis a tiszai átkelőhelynek, és milyen épületeknek tükörképe villant fel a Tisza néna csendes vizén? A történésznek azonban az apróbb részletekre is kell ügyelnie, s megmutatni azt, hogy mennyi munkába, küzdelembe került az, hogy a számtalan pusztítás, elemi csapás után itt újra meg újra meginduljon az élet, kezdődjék az építés. Épüljön a híd, hozzak a tutajok a sót, hogy partra rakhassák a kamaraváros sóraktáraiban, ahonnét már szekerek vihették Pest felé, az északi hegyvidékre vagy a mocsaras Nagykunságon át, a gyakran javított „sóúton" Debrecen felé. Emberek százai, ezrei dolgoztak itt azért, hogy a só, amely nélkül nincs emberi, sem állati élet, eljusson az emberek asztalára. A névtelen emberek tömegének csak a verítéke maradt meg az itthoni földben s az élniakarása, küzdőképessége utódaikban. A kevés határú Szolnok népe a földből, a mezőgazdaságból megélni nem tudott akkor, amikor a földtulajdon jelentette a vagyont, a gazdagságot, a hatalmat. Kénytelen volt mindenféle munkát vállalni, hordani a sótömböket a tutajokról a raktárakba, majd onnan a szekerekre. A tutajok fáiból lentebb, a Tisza-kanyarban gerendát, deszkát fűrészeltek, zsindelyt hasítottak. Segédkeztek a hídépítéseknél, a Szandára vivő töltés építésénél. Közlekedés és faipar jelentette a város nincstelenjei számára a jövőt. Kezdett kifejlődni Szolnok hagyományos faipara, s ahol kezdetben - fűrészelő gödrök fölött hengergetve a vízből kihúzott óriási fenyőszálakat - fűrészelték naphosszat a gerendákat, a tetőzet elemeit, ott csírájában elkezdődött a „déli iparterület" kiépülése. S ha tanulmányunkban fel-felbukkan egy-egy név, az nem az itthoni - égés által megsemmisült - városi levéltárból maradt ránk, hanem - Szolnok kamarai város lévén -, a kamarai építkezések tervei, iratai felkerültek Pozsonyba, Bécsbe vagy Budára, s ott szerencsésen megmaradtak. A vár építési rajzait is főleg a bécsi levéltárak őrizték meg, de jutott belőlük Európa számos országába. A térképeken, tervrajzokon szerepel tehát egy-egy név, de a közreadott anyagban Fortunato di Prati kamarai mérnök neve minduntalan visszatér. 1720-tól az 1738-ban bekövetkezett haláláig nagyon sokszor és sokat dolgozott Szolnokon és Szolnokért. Nincs talán egyetlen mérnök sem, aki 18 éven át annyi és oly jelentős munkát tervezett és építtetett volna itt, mint ő. Idézzük hát emlékezetét Fortunato di Prati kamarai mérnöknek, aki három évszázaddal ezelőtt, 1680-ban született Trentoban. Már korán kezdett geometriát és architectural tanulni. „Német és olasz földön szerzett gyakorlatot hadi és polgári építkezésben egyaránt szárazon és vízen". 100 1715-ben került a budai kamarához mérnöknek, életének, működésének további sora a fentiekből már ismeretes. S ha már a sóraktárak részletes ismertetésénél felhasználttik Lehnhardt Sámuel rézmetszetének egy részletét, illő az egész panorámának a megmutatása (28. kép). Itt minden együtt van, amit Verseghy megénekelt: „...Itt hempelyeg enyves iszapjaim a Tiszavíz; itt omlik ölébe Zagyvánk. Egybevegyült vizeinn a' szőke folyónak a szép híd... Legmagosabb parttyain a' víznek látszik az egyház, a sótár 's a' hajdani földvár..." ungarische Sprachlehre c. művében, 1805-ben. 100 Schoen Arnold i. m. 30. - Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy Verseghy - a csaknem fél évszázaddal később írt - Külső Szolnok című versében mennyire az anyatejjel magába szívott nyelven szólal meg. Vö.: a 23., 88., 89. és a 93. jegyzetben hivatkozott építési szerződések ízes, magyar szövegét, nyelvi sajátságait, amelyet nyelvtudományi könyveiben is használt. 141
