Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX-XX. században – A Damjanich János Múzeum közleményei 15-18. (1968)

kai. Valamennyi munkaszervezeti forma alkalmas a fiatalok munkábanevelésére és valamennyi szervezeti forma el is látja ezt a funkciót. „Elöl szokott ímenni egy jobb kapás és hátul. Ezek körekapják a gyereket és szorítják. Figyelik, hogy jól csinálja-e. Ha hagy valamit, megszólják, ha nem bírja segítenek neki, de megállni neim szabad." (Matolcs). „A csapatban van egy posztágy vezető; a gazda vagy idősebb, utána egymásután, libasorban kapálnak. A legvégére ugyancsak jó kapás áll s ezek mindig magasabb bért kaptak, mint a többiek." (Alföld)

22 „A családfő megy elöl, utána a gyerekek és leghátul az asszony, hogy vigyázzon arra, a gyerekek nehogy eltemessék a gazt." (Hajdúhadház).

23 „A fiatal kaszást a többiek közrefogják és szorítják, mert csak így tanulja ímeg. Nevetik, hogy nem tud velük haladni. Megmutatják neki, hogyan kell csinálni. Ez az embereknél már nincs (meg." (Regéc). „A gyerek 13—14 éves korában imár kezébe veszi a kaszát, de 15—16 éves korában rendesen tud és kaszál is. Apja magyarázna, hogyan kell a kaszát tartani, kalapálni, fenni. Ha lemarad, apja vágja le helyette." (Nyárszó)

24 „Fonni csak akkor ment el a lány, ha már odahaza tudott. Már 8—9 éves korában próbálgatta, de még göbös volt a fonál, elejtette az orsót is. Ez szégyen lett volna, ha így megy a fonóba. Ott játszottak, bolondoztak a legények, móriók is voltak és nem lehetett fonni rendesen. Mégis meg kellett lenni egy orsóval, mert ha valaki nem csinálta .meg, arról a legények úgy gondolkoztak, hogy nem szeret dolgozni." (Nagyar). „Estére ímeg kellett lenni az orsó fonálnak, addig nem mehettek a fonóból haza. Hazamenet azonban mindig hagytak egy kis szöszt a guzsalyon, mert ha csupaszon vitték volna haza, csupasz emberrel találkoztak volna." (Fony). A munkábanevelés e fontos, a munkatempó elsajátítását szolgáló időszaka igen terhes, fizikailag megerőltető a fiatalok számára, s párosul a felelősséggel is, amit az önálló (munka jelent. A közösség segíti ebben az új közösségi tagot, de egyben kíméletlen is vele szemben, lazaságot nem enged meg. Egyik hernádcécei adatközlőm így emlékezik vissza a cséppel való cséplésre és az aratásra: „Nem volt mindig fél lábom, az első háborúban vesztettem el. Első kaszás. voltam én így is, falábbal. Mikor kaszálni tanultaim, 13 éves voltam, erős gyerek, bizony nagyon megszenvedtem. Közrekaptak, úgy szorítottak, elöl, hátul. Nemi lehetett megállni, pedig .majd össze estem. Még a tempót sem csökkentették. Így volt ez csépléskor is. Régen cséphadaróval csépeltünk az uradalomban. Négyen ültünk és meg volt, hogy ki mikor üssön, ott nem lehetett 'megállni. Aki eltévesztette, az fizetett egy liter bort. Mikor először csépeltem, bizony alig, birtam délután fele, el is tévesztettem kétszer, de nem engedtek pihenni." (Hernádcéce). A közösség által előírt és szentesített módszereket, tempót kellett mindenbén átvenni, mert ez az együttdolgozás során (aratás, cséplés, kapálás stb.) segített összehangolni az ideiglenes munkaközösségek munkáját. Az egységes hagyományok tették lehetővé az együtt^ dolgozást. A közösség az egyénieskedést, a gyorsabb vagy lassabb munkatempót, más .módszert már azért sem engedhette meg, mert ez a közösen végzett munka hagyományos és pontos rendjét borította volna fel, s az együttműködést lehetetlenné tette volna. A kaszálás, aratás, kapálás stb. munkáinak elsajátítása általában a 18. életévre befejeződött a fiúknál. A leányok ekkor már szinte mindent 22 BALASSA IVAN: A magyar kukorica. Bp. 1960. 160. 23 ENYEDT JÖZSEF gyűjtése. DMNA V. 294. — 4. 24 KRESZ MARIA: i. m. 85. 131