Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Művészettörténet - Egri Mária: Az 1952-es metróépítés Népstadion úti állomásának ferskói-ürügyén – Szőnyi István megvalósult és vázlatokban maradt pannói, murális alkotásai
Egri Mária Az 1952-es metróépítés Népstadion úti állomásának freskói ürügyén - Szőnyi István megvalósult és vázlatokban maradt pannói, murális alkotásai Napjainkban szinte naponta foglalkozik a média a metróvonalak, főként a 3-as metró lepusztult állapotával, az évtizedes szerelvények cseréjével, a ma már leginkább használt közlekedési eszköz ideiglenes pótlásával. Nemrégiben adták át a 4-es vonalát, így a millenniumi földalatti vasút mellett, amely a kontinens legelső elektromos földalatti kéregvasútjaként az 1896-os millenniumi országos kiállításra épült, fővárosunk három mélyépítésű metróvonallal rendelkezik. Hányán tudják vajon, hogy az első underground közlekedési vonal építése az 1950-es évek elején még Rákosi Mátyás vezényletével indult? Hogy a nekilendülő építkezések hol folytak, és miért is álltak le? Mennyi munka, hány terv ment veszendőbe, pusztult el a jó harmadában leállított építkezés nyomán? E helyen nem a budapesti metrók történetével kívánunk foglalkozni, hanem annak egyik megállója számára tervezett, soha meg nem valósult két falfestmény egyikével. Az építkezések megindulását követően 1951-ben a Népstadion úti állomás két falának díszítésére pályázatot írtak ki. Több forduló után a tendert Szőnyi István és Bernáth Aurél nyerte. Mindkét művész készen volt már a tervekkel, amelyek kivitelezése végül nem valósult meg. Szőnyi István feleségének 1967-ben bekövetkezett halála után a Magyar Nemzeti Galéria megkezdte a zebegényi műteremházban a hagyaték felmérését. Végzős gyakornokként kaptam Pogány Ödön Gábor főigazgatótól a részvétel lehetőségét, minek kapcsán hetekig dolgozhattam az akkor még eredeti állapotában álló műtermekben. Félszázada végzett kutatásaim, dokumentumaim között őrzöm azokat a jegyzeteket, fotókat, levélmásolatokat, amelyek a mester megvalósult vagy csak tervben maradt nagyméretű pannóiról (táblára festett, falra szerelt nagyméretű falkép), muráliáiról (falra festett kép) készültek, köztük az 1950-es évek metróépítésének Népstadion úti állomásához is. Miután a művész munkásságáról megjelent publikációkban sehol nem akadtam az idetartozók kiemelt, együttes elemzésére, megragadom a lehetőséget, hogy közreadjam azokat. Nemcsak a különböző fázisban elkészült tervekből válogatva, hanem a levelezéssel, hivatalos iratokkal a korra, a művek megítélésére, egy-egy pályamunka vázlattól a felfestett falképig megélt történetére is utalva. Nem tisztem a művek elemzése. Szándékom csupán - némi szükséges magyarázattal - a dokumentumok közlése volt. Az elnyert pályázatok falképeinek készü- lési sorrendjében az 1937-es világkiállítás magyar pavilonjától terveinek és megvalósult freskóinak, oltárképeinek bemutatásán át a háború utáni megbízásaiig. Jegyzetei között találtuk hosszabb, a freskókészítésről szóló írását. Konkrét témánk kapcsán közlünk saját gyakorlatát részletező útmutatásaiból néhány részletet. 2008-ban a zebegényi Szőnyi Múzeum bemutatta Szőnyi muráliáihoz készült néhány vázlatát, amelyekre főként a művész és leánya levelezése kapcsán derült fény. Miután Szőnyi Zsuzsa a múzeum tulajdonába adta 1949-60 közötti levelezésüket, ennek kiállítása vonzotta a raktári anyag társítását is. De tudomásom szerint sem a Szőnyi Emlékmúzeum, sem a Nemzeti Galéria vonatkozó teljes anyagának kiállítására, publikálására nem került sor. Szőnyi István huszadik századi legnagyobb festőművészeink közé tartozott. Óriási hatása volt képzőművészetünkben, nemcsak azért, mert hosszú évtizedeken át festőgenerációk tanultak nála, hanem azért is, mert egyedülálló művészete stilárisan, technikájában is számtalan művészembert vonzott hatása alá (tempera, gouache, rézkarc). A szolnoki művésztelep tagjai között is voltak kollégái, tanítványai egyaránt. Elsősorban a vele egykorú Aba-Novák Vilmost említeném, akinek kompozíci- ós-formaalakító elképzelései kapcsolódtak Szőnyi húszas évek fordulóján készült munkáihoz. Zádor Istvánnal a mindkettőjük számára jelentős rézkarc művelése kapcsolta össze. Idetartozóan jegyezzük meg, hogy a Damjanich János Múzeum gyűjteményében Szőnyi negyven rézkarca mellett szerepel Zádor István Szőnyiről festett nagyméretű olajképe is. A számos Szőnyi-tanítvány közül csak Meggyes Lászlót, Bokros Lászlót és Baranyó Sándort említjük itt. Utóbbi egy ideig mestere tanársegéde is volt, Bokros pedig a csepeli Posta freskóinál dolgozott mellette. A fiatalok vezérüknek tekintették. Első korszakának nagytestű aktjai, erős, tektonikus részletei, a kompozícióban hangsúlyos mozdulatok, a kezek játéka bizonyos neoklasszicizmus felé mutat. Az erősen megvilágított sárgásbarna testek, a környezet sötét árnyékainak ellentéte, szinte plasztikus különválásuk, sokszorosított grafikáinak felépítése, a sűrűn vonalkázott, valamint a kihagyott világos részek váltakozása, a festményeihez hasonló figurativitás többek munkáján követhető volt, amivel Genthon szerint „iskolát teremtett”. Csakhogy Szőnyinél nem sokáig maradtak meg a kezdeti jellegzetességek. A harmincas évektől rátalált tempera technikájával arra a „Szőnyi- stílusra”, amellyel gouache-ait, akvarelljeit is készítve egyéni jegyeivel végérvényesen beírta nevét a magyar művészet történetébe. Technikáját tanította, két megjelent könyvében leírta, mai napig használják mindazok, akik vízfestékkel próbálkoznak. Szőnyi 1924-ben költözött be feleségével, Bartóky Melindával édesapja nyaralónak használt zebegényi házába. Bartóky József jogvégzett köz- tisztviselő, szépíró, a tízes években földművelésügyi államtitkár. Az ő nevét viseli a ma már Emlékmúzeum utcája. Szőnyi feleségében igazi társat talált, családjában biztos hátteret. Munkájához, a túléléshez. Pedig életében a történelmi fordulók mellé egyéni dráma is társult. Képeinek egyik állandó részesét, Péter fiát elvitte 1945- ben egy hirtelen jött betegség. Zsuzsa lánya 1949-ben elhagyta az országot, férjével, Triznya Mátyással Olaszországban próbáltak meg talpra állni. Rómában öt évtizedig látták vendégül „Triznya kocsmának” keresztelt házukban tudományos és politikai életünk számos kiválóságát. Részben ezeket a beszélgetéseket, tapasztalatait írta le A Triznya kocsma (1999) és a Római terasz (2006) c. könyveiben. Szüleivel folytatott, szintén kiadott levelezésük jellemzője a gyengédség, az egymás féltése. Nehéz napjaikat, kudarcaikat „mellékesen” említik, szándékkal nem terhelik egymást. Megjelentetésüket a „híres emberek” memoárközlése, hazai kulturális életünk nagyjairól közölt információk mellett befolyásolhatta a levelek sajátos stílusa, a kitűnő humor, az egymáshoz írt becéző-játékos szavak, a belőlük áradó szeretet, az összetartozás. 389
