Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Nagy Molnár Miklós: Az erdő szerepe a gömöri népéletben
Tisicum XVIII. főképpen tüzelőnek használtak.25 Az emlékezet szerint a XIX.-XX. század fordulója táján szinte az egész Gömör megye területén jelentős mértékű volt a bányafának, illetve vasúti talpfának való vágás.26 Amint erre már fentebb is utaltunk, a hatalmas kiterjedésű gömöri erdőterületek másik legfontosabb haszonvétele már a középkorban is a szénégetés volt. A Szénégető helynevet 1413-ban jegyezték fel a megye területén.27 „A szénégetés a Krasznahorka-Pelsőc- Rozslozsnya- -Rákos vonaltól északra mára középkorban jelentős méreteket öltött, az újkorban pedig az erdők megmaradását veszélyeztette,”28 A szénégetés elsősorban az északi, magasabban fekvő erdőkben volt elterjedtebb foglalatosság, ahol inkább szlovákok végezték. A legjobb szenet bükkfából és gyertyánból égették, de sokszor szenítettek más fafajtákat is.29 Az erdő nemcsak a fahasznával szolgált az egyes települések közösségeinek, több helyen jelentős mértékben befolyásolta az egyes vidékek állattartását is. Az erdős területek településeinek állattartásában az erdőnek háromféle hasznosítási módja volt ismeretes: „1. az állatokat (szarvasmarha, ló, juh, kecske) az erdei tisztásokon legeltették, a sertéseket pedig a lehullott makkon hizlalták; 2. erdei füvek és falombok gyűjtése nyári és téli takarmánynak; 3. az erdei falevél almo- zásra való felhasználása.”30 A Gömör megyére vonatkozó középkori adatokból is ismeretes, hogy főképpen a ritkásabban növő tölgyerdők voltak alkalmasak egész évben legelőnek. Ezek szükség esetén kaszálónak is megfeleltek. A nagyobb volumenű erdei legeltetés inkább az alacsonyabban fekvő, területeket jellemezte.31 Dél-Gömörben a XIX. század második felében a szakszerű erdőgazdálkodás egyik legnagyobb akadályának tartották az „erdei legelőnek tekintet nélküli gyakorlását.”32 Az erdei legeltetés szabályozása szoros kapcsolatban állt az erdőbirtoklás kérdéseivel. Azokon a településeken, ahol a már említett erdő-közbirtokosságok működtek, az úrbéres, illetve nemesi közbirtokosságok szabályozták az erdei legelő 25 Feketefának a főként nem egyenes, fiatalabb fát nevezték, amelyet nem tudtak megfaragni, nem volt alkalmas szerszámfának. Saját gyűjtés. 26 A favágás és a cserhántás munkaműveleteinek és eszközeinek bemutatásától dolgozatomban eltekintek. Mindezeket részletesen ismerteti É. KOVÁCS László 1976., uő 1990. és PALÁDI-KOVÁCS Attila 2005/a. 253-286. 27 PALÁDI-KOVÁCS Attila 1988. 71. 28 ILA Bálint 1976. 48. Bél Mátyás XVIII. századi vármegyei leírásában többek közt a rozsnyói kerületben fekvő Oláhpatak településről jegyzi fel, hogy a „lakosság egy része szénégetéssel is foglalkozik: e munka során kivágják az erdők legalkalmasabb fáit, máglyákat raknak belőlük és szénné égetik azokat.” Vö.: BÉL Mátyás 1992. 38. 29 A Gömör megyei szénégetéssel, szénégetőkkel dolgozatomban szintén nem foglalkozom. A témával kapcsolatosan részletes leírás olvasható PALÁDI-KOVÁCS Attila 2005/b. 287-320. 30 PETERCSÁK Tivadar 1977. 297. 31 ILA Bálint 1976. 45-47. 32 HUNFALVY János 1867. 242. használatának rendjét és módját. Dél-Gömör egyes településein (Kánón, Zubogyban) legeltetési bizottság is működött, amely feltehetően nem önálló szervezet, hanem az úrbériség szerves része, amelynek tagjai szintén az erdővel rendelkező gazdák voltak. A 4-5 fős vezetőség feladata a főképpen a szarvasmarhák legeltetésére szolgáló erdei legelők és az itató tisztításának megszervezése, a pásztor fogadása, valamint az állatállomány nyilvántartása volt. E nyilvántartás alapján döntötték el, hogy melyik gazda mennyi állatot hajtathatott a legelőre. Aki ugyanis több állatot hajtott ki, mint amennyi erdőjoggal, illetőséggel rendelkezett, az egy előre megállapított összeget fizetett a társulatnak. Aki viszont az erdőjogának megfelelőnél kevesebb állatot kívánt legeltetni, az a közbirtokosságtól kapott pénzt. A szarvasmarha erdei legelőre hajtása kora tavasztól az első hó leestéig tartott. A makkoltatás az erdő hasznosításának szintén általános módja volt. Számtalan történeti, gazdaságtörténeti adatunk bizonyítja, hogy a sertésnevelésnek ez a módozata a középkor kezdete óta igen fontos szerepet játszott.33 A gömöri erdők haszonvételei közül a középkorban szintén fontos volt a sertés makkon hizlalása. A makkos erdő egy település erdejének értékmérőjeként is szolgált: „különösen a tölgyesek, a hizlaló makkot termő erdők jelentettek nagy értéket s az a falu, amelynek makkosa nincsen, a legközelebbi tölgyesben bérel részt magának. ”34 Bél Mátyás megyei leírásában is több településsel kapcsolatosan olvashatunk nagyobb makkos erdőkről.35 1837-ben jelentős makkos erdőket említettek Mellété, Balogfalu, Cakó, Várgede, Aggtelek, Kánó határában.36 A gömöri településeken a „jobb években, melyek nem oly ritkák, ezen erdőkben több ezer sertés hiz- laltatik; oly években is, midőn a makktermés kevésbé sikerül, azon erdőkben nagy mennyiségű sertés táplálkozik az őszi hónapokon át, sőt egy ideig télen is, ha nem kemény.’’37 A Gömör megyei sertéstenyésztés két nagyobb területe az Erdőhát és a Medvesalja volt.38 A makk nemcsak a sertés33 SZABADFALVI József 1991. 69. 34 ILA Bálint 1976. 45. 35 „Mellété a Jolsvai víztől távolabb fekszik, a folyótól keletre eső részen, olyan hegyek között, amelyeket tölgyerdők borítanak; amikor az esztendő kedvez, ezek gazdag makktreméssel szolgálnak... Luko- vistye dombok között, de sík területen fekszik. Makktermő tölgyerdők borítják... Felsőbalog... rendelkezik makktermő erdőségekkel és ennélfogva jelentős számú, kiválóan hízott sertésekkel.” BÉL Mátyás 1992.70. skk. 36 FÉNYES Elek munkája alapján közli SZABADFALVI József 1991. 83. - Az emlékezet szerint hatalmas tölgyesek voltak Lévárt és Deresk körül is, ahová elsősorban olyanok hajtották ki a sertéseket, akiknek otthon nem volt módjuk hizlalni. így pl. makkon hizlalták sertéseiket a fazekasok is. Ujváry Zoltán gyűjtése, Gömöri Archívum 31. 37 HUNFALVY János 1867. 252. 38 SZABADFALVI József 1991. 83. 458
