Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Történelem - Bagi Gábor: Kamarai ácsmesterek és leszármazottaik a XIX. századi Szolnokon

szükség.5 A szolnoki fafeldolgozó ipar ebből aztán jelentős nyersanyagbázissal rendelkezett. Az 1856-ban leégett 21 lóerős gőzfűrész 25—30.000 db fát lécnek és deszkának dolgozott fel, de emellett még 10—15.000 ölnyi tüzelőfával is számoltak. A fenyőszálakból kevés került vidékre, ekkor még döntően helyben dolgozták fel.6

Jelentősen változott a helyzet 1874-re, részint az előző évtized tragikus időjárása és az ebből fakadó gazdasági problémák következtében. Az építkezések alapvetően visszaestek, ugyanakkor a faipar és a fafeldolgozás számos olyan környező településen is kialakult és megerősödött, ahol pár évvel korábban még teljesen ismeretlen volt. 1874-ben Szolnokon a helyi fűrészüzemekben mintegy 1,4 millió köbláb készterméket állítottak elő, valamint közel 3,5 millió darab zsindelyt. A tudósítások szerint a nyersanyag rendes ára 23, míg a készterméké 60 krajcár (feltehetően köblábanként), míg a zsindely ezer darabonként 6 forint 50 krajcárba került. A máramarosi fakereskedőkkel lebonyolított éves forgalmat mintegy 50—55 ezer váltóforintra becsülték.7

Országosan a só- és a fakereskedelem a Magyar Kamara kezében volt, ám Szolnokon a szerepét még tovább növelte, hogy a város földesura is volt. Az üzletág jövedelmezősége érdekében maga alkalmazott itt jól képzett szakembereket a két termék adminisztrálására, forgalmának biztosítására. A kamarai tisztviselő, illetve alkalmazott már a XVIII. század folyamán fogalommá vált hazánkban, hisz olyan személyekről volt szó, akik a Habsburg Birodalom nyugati tartományaiban is szaktekintélynek számítottak.8

Közülük az alábbiakban az itteni kamarai ácsmesterekkel foglalkozunk. Az ácsmesterség kapcsán azonban meg kell jegyeznünk, hogy a korban két típusukat különítették el: a komolyabb szakképzettségű német, valamint a szerényebb tudású magyar mestereket. (Ez természetesen nem származásbeli, hanem tudásbeli különbséget jelentett.) Szolnokon a városi lakosok között is voltak magyar ácsok, ám a Kamara az előírásoknak megfelelően német ácsokat alkalmazott, akiknek munkája idővel mind keresettebbé vált.

A kamarai ácsmesterek az évszázad végére egyre több munkát kaptak, és néhányan közülük szinte már kapitalista nagyvállalkozóvá váltak. A példaképük bizonnyal a gyöngyösi Rábl (Rábel) Károly (174A—1828) volt, aki halálakor már 20 segédet foglalkoztatott, és szülővárosa legtekintélyesebb polgárának számított. Ő az 1780-as évektől az egri egyházmegye területén egyházi és világi épületek sorát építette fel. Több szolnoki mesterrel dolgozott együtt, akik a szakma fogásai mellett a modem „vállalkozói” szemléletet is eltanulhatták tőle. Ezek nem voltak ugyan sokan, többjük nem is volt szerencsés, néhányuk

azonban idővel nemcsak elismertség, de vagyon szempontjából is jócskán felülmúlta Szolnok mezőváros földművelő, iparüző vagy kereskedő polgárait, és a felemelkedni vágyók számára a sikeres élet egy új lehetőségére világítottak rá.9

A szolnoki ácsmesterség története nem feltárt, ámde az elmondható, hogy a XIX. század elejétől, részint a Kamara által ide hozatott mesterek révén olykor ácsmesteri dinasztiák alakultak ki.10 A főbb személyek közül mindenképp megemlítendő Tünkéi (Tunkl, Homályossy-Tunkel) Ferenc, Müller Imre, Szvitek Ferenc, Szvitek Albert (1766 körül—1828 körül) és fia (?) Ignác (1790 körül—1844. szeptember 8.), valamint Obermajer Lajos neve. Munkájukkal a helyi építőipar szinte minden ágát mozgásba hozták.

1819-ben Sindel Ferenc 8 éve itt lakó kőmüveslegényt Szolnokon még azzal vették be lakosnak, hogy a Tunkellel gyakran együtt dolgozó Koczka Józsefen kívül nincs más kőműves a városban. 1825-ben viszont már panaszkodtak, hogy a nagyszámú kontár a tűzveszély miatt kötelezővé tett téglakéményeket olcsón készíti, és a mestereknek komoly kárt okoznak. 1833 tavaszán már maga Tünkéi is tiltakozott Viederspan Ferenc és más kontárok ellen, akik még a zagyvarékasi (Pest m.) tanácsháza renoválását is elvállalták, konkurenciát teremtve a komoly mestereknek."

Működési területüket nemcsak a katolikus Szolnok, illetve annak szűkebb — ugyancsak katolikus — környezete jelentette. Idővel megjelentek a Jászságban (főleg annak déli felén), a Nagykunságban, a Tápió vidékén, sőt olykor még Heves megye, valamint az egri püspökség (1804-től érsekség) székhelyén, Egerben is. Ezzel akaratlanul is konkurenciát teremtettek a korábban szinte monopolhelyzetben lévő egri, illetve gyöngyösi mesterek számára. Tevékenységük három fő területre terjedt ki. A leglátványosabb és legmonumentálisabb munkát az egyházi építkezésekbe (templomok, parochiális épületek) való bekapcsolódás jelentette. Ezt követően említhetők a települések közfunkciókat ellátó vagy gazdasági szerepű épületei (városháza, malom és szélmalom, bolt, csárda, fogadó), végül de nem utolsó sorban pedig folyóvizeken (vízjárások, Körös, Tisza) hidak (esetleg hajók és kompok) építése.

Az építkezések fellendítették az asztalosipart, amely az ajtók, ablakok mellett a lakberendezést is előállította. Megjelentek azonban új iparágak is. 1840-ben a szolnoki Illés József mestert Szabadka szabad királyi város tanácsa az ottani templomtorony aranyozásakor végzett hanyag munkája miatt perelte be.12 Ennek ellenére azonban a helyi mestereknek Alföld szerte igen jó híre lehetett, mivel 1843-ban a békéscsabai evangélikus templom tornyának

5 A mértékegységekre lásd BOGDÁN István i. m. 184—185. cs 211.

6 Pesti Napló, 1857. június 28.

7 „Külső-Szolnok”, 1874. július 6. A szolnoki fa üzlet.

8 Jellemző, hogy Szolnokon 1776-ban a kikötőből a sóraktárakba való sószállításra már gőzgépet akartak alkalmazni. Erre lásd Alice REININGER cikkét a História 2007. évi 4. számában.

9 MAJLÁTH Emese 2006. 180—182.

10 Szolnokon a korabeli összeírások között nem különböztettek meg

„német” és magyar „ácsokat”, mint pl. Szegeden, ám valószínűleg mind az utóbbiak közé tartoztak. Ugyanakkor a Kamara által alkalmazott és idehívott személyek bizonnyal nagyobb szakértelemmel rendelkező, elismertebb német ácsok lehettek. A témával kapcsolatos szakirodalom pillanatnyilag kevés. Lásd EMBER Győző 1942., KELÉNYI György 1978.

11 SZML Szolnok tan. jkv. 1819. febr. 20. 203. 69. sz„ 1833. márc. 30. 99. 141. sz„ 1833. márc. 30. 99. 141. sz.

12 Uo. 1840.jan. 11. 25. 90. sz.

240