H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)
Kruzslitz Ilona: Az erdő adta javak a kalotaszegi Kiskapus gyűjtögető gazdálkodásában
KRUZSLITZ ILONA AZ ERDŐ ADTA JAVAK A KALOTASZEGI KISKAPUS GYŰJTÖGETŐ GAZDÁLKODÁSÁBAN Kiskapus, ez az alig hatszáz lelkes falu Erdélyben, Kalotaszeg azon pontján helyezkedik el, ahol a Kapuspatak kiszélesedve elhagyja a Gyalui-havasokba vágott mély völgyét. A település úgynevezett zsákfalu, így átmenő forgalma igen csekély. Munkaalkalom híján jobbára idősek lakják. A környék dús és változatos növényzete a legutóbbi időkig lehetővé tette a természet által nyújtott javak felhasználását, az ötszáz méter magasságban, hegyek közé települt, elzárt falu népének gazdasági-társadalmi körülményei pedig szükségessé teszik a táplálkozásban, az emberek és az állatok gyógyításában, valamint a mindennapi életben hasznosítható növények gyűjtögetését. Az utóbbi évek gazdasági kényszere, a munkanélküliség is ráviszi a falubelieket, hogy éljenek ezzel a természet adta lehetőséggel. Célom az volt, hogy ennek az elzárt, fejlődésében gátolt településnek megismerhessem és leírhassam még meglévő archaikus ismereteit az említett témakörben. Ugyanakkor kitekintést kapjak a változásokra, melyek, ha lassan is, de végbemennek a faluban. Néprajzi gyűjtőúton három ízben jártam Kiskapuson, 1997 és 2001 között egy-egy héten át végeztem kutatómunkát. Többnyire idős, jól tájékozott adatközlőim révén feltárhattam és leírhattam a régi és a még meglévő gyűjtögetéssel kapcsolatos népi ismereteket, melyekből most az alábbiakat közlöm: A fa hasznosításáról A fa sokféle felhasználása révén jelen volt a parasztcsaládok mindennapi életében, a gazdasági szükségletek kielégítésében. A XX. század közepéig a falusi lakosság körében a fa volt a legfontosabb energiaforrás, de a hagyományos paraszti gazdaságok eszközkészletében is a fatárgyak domináltak. A továbbiakban elsősorban az elmúlt ötven évre összpontosítva elemezzük a fa hasznosításának módozatait. Az erdő irtásakor a vad gyümölcsfákat mindig meghagyták, egyrészt mert ezek gyümölcséből ecetet (vadalma), pálinkát (som), aszalmányt (vackor) stb. készíthettek, másrészt pedig nyaranta sűrű árnyékot adott állatnak, embernek, ugyanakkor a meredek hegyoldalt is fogta az omlástól, valamint gyakran határjelként is szolgált. A Kiskapust körbevevő közbirtokossági erdők elsődleges haszna 1948 előtt az volt, hogy tűzifát biztosított tagjainak. Ez lehetett méterbe vágott ölfa vagy hosszúra hagyott rúdfa, gallyfa. Sokan úgy ügyeskedtek, hogy alul rúdfával megrakott szekerüket felül az erdőn összeszedett gallyal tetézték meg. A módszer elterjedtsége folytán ezt a közvélemény nem tartotta lopásnak. A falu szegényebb családjai, az erdőjog nélküliek a száraz gallyak különféle eszközökkel való hazaszállítása révén jutottak tüzelőhöz. Leginkább a hátukon, összekötve vagy ponyván szállították haza. A közbirtokossági erdőkben mindenkinek szabad volt a „szárazság" szedése, az uradalmi és egyházi tulajdonú erdőkben viszont rendszerint tiltották vagy külön engedélyhez kötötték. Erről Bárdos Ferenc így emlékezik: „Mikor a háborúból hazajöttem szabadságra, a családomat nagy nyomorúságban találtam. Még tűzrevalója is alig volt az öregeimnek. A papunk biztatott, szedjek fát, amennyit akarok, a falu erdejéből. Az mind társulás volt. A pap is elkísért, de az erdőpásztor mégis veszekedett. Ezt az embert a falu választotta, makkot lehetett hozni a jószágnak, de fát nem engedett, szárazságot sem. A csutkát, a megszáradt tövit sem engedte áfának. " A Kiskapust körülvevő erdőrészek neve ma is őrzi a múltat: Botos, Gyökeres, a Papé, Sátor, Lonka. Kinek hol volt része, így emlegette és így használják mostanáig az elnevezéseket. Az erdőhasználat rendszere a visszaemlékezések szerint a következő volt a második világháborúig: kevés kivétellel mindenki rendelkezett erdőrésszel, az újonnan betelepültek kivételével. Ők csak a szárazságot vihették el. A tősgyökeres családoknak eleve több részük volt. Közöttük is a legtehetősebb Bíró Györgyé, akinek mintegy kétszáz hektár erdeje volt: Nagy orr, Kisorr, Nagyrét, Urkertje, Sátor. Erdeit hajtók őrizték. Bárdos Ferenc így emlékezik gyerekkorára: „Ha egy kis szárazságért mentünk, azt csak hagyták, de mikor cukorkörtét vagy vackort akartunk szedni, sóspuskával lőttek ránk. " Az akkori pap erdejét még szigorúbban őrizték, onnan még tűzifának való gallyat sem szedhetett senki. A falu lakosainak erdőrészét a következőképpen termelték ki: minden ősszel a kivágott fából úgynevezett csomókat raktak az erdőben. A sorba rakott csomókat megszámozták és a legigazságosabb módon osztották el: kisor115
