H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Örsi Zsolt: A karcagi múzeum és a nagykun öntudat

Rogerius váradi kanonok. A tatár veszedelem előtt azonban elhagyták az országot, és csak 1246-ben települtek be ismét. A kunok közössége 1279-ben kollektív kiváltságot kapott, és ez tette lehetővé, hogy könnyebben be tudjanak illeszkedni a Magyar Királyságba. IV. László 1279. augusztus 9-én kiadott privilégiumlevele tartalmazta az I. és II. kun törvényt, melyben összefoglalták a kunokra vonatkozó rendelkezéseket. A törvény szabályozta a bíráskodást, a birtokjoggal kapcsolatos kérdéseket, kijelölte a kunok szálláshelyeit. Kimondták, hogy a kunok a nemesekhez hasonló jogokat élveznek, és kötelesek a királlyal hadba vonulni. Ezért fel kell hagyniuk pogány szokásaikkal, és keresztény erkölcsök szerint kell élniük. Ez az alaptörvény, amelyet időről időre megújítanak a magyar királyok, és ez az alapja a későbbi megváltakozásnak is. A jászok, akik a későbbiek folyamán válnak fontos tényezőkké, szintén ekkor települtek be a kunok segédnépeként. Kultúrájuk és nyelvük is különbözött a kunokétól, de a közös történelem, a közös sors napjainkig megőrizte az egymáshoz való kapcsolódást. Ebben a korban tudatuk két komponensből tevődik össze, egyrészt etnikai, azaz ők mások nyelvileg, kulturálisan különböznek a magyaroktól; másrészt történeti, amely a kiváltságok elnyerése után jelent meg. Tehát származástudat és életmódbeli különbözőségek alapján határolják el magukat a környező magyarságtól. Eleinte tehát csak mint nép különültek el, így csak az etnikai tudat a meghatározó, és csak később, 1279 után jelenik meg egy történeti jogi tudat, amely fokozta az elkülönülést a magyarságtól. A privilégiumok kivívása után, amely meghatározta a kunok helyzetét az országban, egyfajta mozgalommá vált azok megvédése, illetve újabbak megszerzése. A közjogi tudat kora A következő évszázadokban a kunok helyzete megszilárdul a Magyar Királyságban. A rendi társadalom kialakulása a kunokat is érintette. Felbomlottak a nemzetségek, a vér szerinti szerveződést egy területi alapú szervezet váltotta fel. A bíráskodási és közigazgatási jogok a székek hatáskörébe kerültek, amelyek a magyar vármegyerendszertől teljesen függetlenül működtek. Ezen egységek élén a kapitányok álltak. A Nagykunságot elfoglaló Olas kun nemzetség területének Kolbáz-szék (1440) lett a központja, míg a kiskunsági területeken három, Kecskemét-szék, Mizse-szék, Halas-szék alakult, a Csanád megyei Kór nemzetség szállásterületén pedig Szentelt-szék vette át az irányítást. A kunok megtelepedése a 15—16. századra befejeződött. Az életmódváltással, a letelepüléssel, a nomadizmus felhagyásával beolvadásuk is elkezdődött. Nyelvüket, műveltségüket lassan felcserélték a magyarral. Az egykori kun kultúrának csupán néhány szegmense élte túl ezt a hatalmas változást. Ezzel párhuzamosan átalakul történelmi tudatuk is, hiszen a nyelv és kultúraváltással egyre közelebb kerülnek a magyarokhoz, egyre inkább magyarnak érzik magukat. Ez a beolvadási folyamat — ki kell emelnünk — nem felülről jött erőszakkal történt, hanem önkéntes asszimiláció volt. Ebben az is közrejátszhatott, hogy az eredeti „őslakos" kun lakosság létszáma a folyamatos hadakozások miatt lecsökkent, és a hiányt magyar szökött vagy önkéntesen beköltöző jobbágyokkal pótolták. Azt, hogy ebben a folyamatban milyen szerepe volt a kun szállások között megbúvó magyar falvaknak, még nem tudni. Ekkoriban térnek át ténylegesen a katolikus hitre, hogy rövid időn belül, a 16. század első harmadában egységesen ott is hagyják azt a reformáció miatt. A református vallás aztán olyannyira az öntudat részévé válik, hogy az ellenreformáció idején beköltöztetett római katolikusokat nem látták szívesen, nem is vegyültek velük, amit az is jelez, hogy külön városrészben laktak, külön temetőbe temetkeztek, és a huszadik század első harmadáig nem is házasodtak velük. Még később is megszólták református részről a katolikussal egybekelő embert. Mindenki előtt ismert a kifejezés: „ nyakas kálvinista ", ami arra a lélektani, mentalitásbeli dologra utal, hogy a kun ember nem enged vélt vagy valós igazából semmi áron. A vallás tehát egy új öntudati elemet épített be az itt élőkbe, az állhatatosságot. Míg ezek a társadalmi folyamatok lejátszódtak, azalatt a kunoknak sikerült tovább szilárdítaniuk közjogi helyzetüket, amelyeket a régi kiváltságok többszöri megerősítése illetve új kiváltságok megszerzése mutat. A tudat átalakulásával, az eredeti kun etnikai tudat gyengülésével párhuzamosan erősödik a közjogi tudat, amely a kun társadalom stabilitását jelzi. Ez a megerősödött közjogi tudat válik a későbbiekben a kunok első számú öntudati tényezőjévé. Az etnikai és történeti tudat átalakulásának, a jász és kun tudat összefonódásának kora Ebben az időszakban — kijelenthetjük — a kun etnikai tudat a társadalmi változások következtében teljesen elhalványul, eltűnik. Ugyanakkor a közjogi tudat válik kun öntudattá. Lényegessé válik a területi elkülönülés és a kiváltságokban való részesedés. Ez a mondhatni idilli állapot egészen az 1514-es Dózsa György vezette parasztfelkelés leveréséig tart. Ekkor, a jászokkal együtt támogatták a harcot, ezért büntetésképpen megfosztották őket minden kiváltságuktól. Ennek a törvénynek ugyan nem tudtak érvényt szerezni, sőt az 1530-as években Ferdinánd és János király is visszahelyezi őket örökös jogaikba, és a későbbi uralkodók mind megújítják régi kiváltságaikat, azonban az egyszeri jogfosztást katasztrófaként élik meg. Megrendül az általános bizalom, és előtérbe kerül a megszerzett jogokért való küzdelem. Különösen igaz a török hódoltság időszakára. Az addig békésnek mondható életet egyszerre a futás váltotta fel. Amikor 1552-ben a török elfoglalta a szolnoki várat, a Nagykunság szultáni birtokká lett. Az első időszakban ugyan kevesebb volt a veszteség, de a későbbiekben több alkalommal is szinte teljesen elpusztították ezt a földet. A Kunság a Török Birodalom része 150