Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

denestöl bizánci stílusúnak tartotta s (talán éppen ezért) szabadon átrendezte. A korongfibulát a csontnyél felső végére csavarta, tokveretként az igazi kunágotait erősítette rá, különálló tokvégződésként pedig az ismeretlen tokveretet helyezte el a László Gyula által fentebb leírt s alaposan megbírált elrendezésben. A tőr tokra „húzta rá" (képletesen) a karikafüles bújtató veretet (Fettich 1924, 5, 13-16). Ugyanennek a „rekonstrukciónak" a változatát szerepelteti a 30-as évek végén is (Fettich 1938, 149, 162. kép), csak ekkor már nem tőr, hanem korbácsvéreteknek vélte őket. László Gyula az avarok késviseléséről írott dolgozatában - amelynek tényleges eredményeit alig csökkentik az itt elmondottak -, az idegen tárgyakkal kibővült kunágotai leletre építette az avar fejedelmek kettős késviseletének rekonstrukcióját (László 1941/1, 181-186, 45. t. 1. - ahol a kunágotai tőr alakját és méretét a madarasi tőrborító aranylemezek alapján állította helyre). Ugyanennek a változata került rá később a kunágotai öv helyreállított fényképére és rajzára is (László 1955, 261, 59. t. 1). Mint írja: „az avar előkelők evőkészségét csak a stílustörténetileg különböző kunágotai és madarasi leletek egybevetésével sikerült tisztázni. A kunágotai leletekben fennmaradt két aranyveret kétségtelenül két kés torkolatverete, elárulja ezt a veret szájnyílásának képzése is. A leletben az egyik kés csontnyelének töredéke is megmaradt". - Mindezek nem éppen leltárhű megállapítások s az az izgalmas, hogy ezt éppen László vette észre. így folytatja: „A két torkolatveret nem egy kézből került ki, valószínű, hogy az egyik elveszett, vagy megsérült és helyette újat készítettek ugyanúgy, mint például a geszterédi szablya függesztőfülein is megfigyelhetjük" (László 1941/1, 181-183). - Vagyis nagyon pontosan érzékelte a két veret közti mélyreható különbséget, ám egy valóságos, de mégsem ide illő megfigyelés eloszlatta kétségeit. Végül így fejezi be: „A kések ugyan... elvesztek, de a kunágotai csontnyél alapján megállapíthatjuk, hogy ugyanolyan módon szorították bele a nyélbe, mint az avar köznép késeit" (László 1941/1, 183). - Nem vitás tehát, hogy az avar fejedelmi kettőskés viselet helyreállításában a Hampeltől a kunágotai lelethez kevert idegen tárgyak játszották a főszerepet. A László Gyula által ismertetett keleti párhuzamok alapján várható az avar fejedelmi kettőskés felbukkanása, Kunágotán azonban sajnos - nem találtak rá (2. t. 30). Az övnél maradva. László Gyula a kunágotai avar előkelőnek különös, csupán a bújtatón keresztül záródó övet rekonstruált (László, 1955, 261-262, 79. kép és 69. t.) majd a bócsai és kunágotai övcsatok hiányát „babonás eljárással", szándékos csatlevágással magyarázta. Ezt a - nyomában sokszor sokaktól idézett - véleményét mindmáig vallja (László 1976, 79 és László 1979, 477, Bócsáról, László nyomán legutóbb Garam E: MNM Kiállítási lapok [Bp. 1977.], Régészet 10.) holott a nem teljesen tiszta lelőkörülményekkel múzeumba jutott bócsai leletet leszámítva (ahol pl. az arany fülbevaló párja is eltűnt), egyetlen más avar fejedelmi vagy rangos temetkezésnél sem tapasztalható az övcsatok hiánya. Legkevésbé Kunágotán, ahol a leltár 13. tétele így hangzik: „Réz csat, 3 db". A kunágotai övnek a múlt században még meglévő bronz övcsatját Pulszky említi. Még csodálkozik, hogy „egy övnek ezen kor styljében készült fényes barbár dísze volt, arany szíjvéggel és dísztaggal... de bronzcsattar (Pulszky 1897, 90). Nyilván a VI-VII. századi avar leletekben szokványos öntött bronz és ezüst csatok típusáról volt szó (Kecel, Zsámbok, Mór, Dány, Pápa-Úrdomb, Tolnanémedi, Csepel, Szegvár-Sápoldal, Várpalota-Unió homokbánya, Kecskemét-Sallai út, Ozora, Igar stb., stb.), egy nagyobb méretűről, mely az övet zárta s két kisebbről, amelyek a kardszíjakon voltak (2. t. 21. 3. t. 10-11). Mielőtt a többi, nagyrészt meglévő, leleteket megvizsgálnánk szükséges még egy pillanatást vetnünk arra a munkára, amelyet Fettich Nándor az 1920-as években végzett a leletek körül. Fettich rövid közleménye és táblája (Fettich 1924, 5-6, VIII. t.) a bizánci manierben újjáalkotott tőrgarnitúrát leszámítva, a kunágotai lelet mértéktartó, sőt jó közlése. A karpereceket és az ezüst kancsófeneket kihagyta a leletek közül. Először s utoljára közli a leltár 9. tételén szereplő „Apró arany lemez" tárgyakat, amelyeket az 1884. évi katalógus 13. tétele is felsorolt (Pulszky 1884,94). 3 db bordázott arany kettőspántocskáról van szó (Fettich 1924, VIII. t. 27-29), amelyekhez a leltár és a katalógus szerint még néhány kis arany töredék járult (I. t. 3-5). A préselt ezüst lószerszám véreteket Pulszky még a leltárral megegyező számban és méretben írta le (Pulszky 1897, 90, - Hampel közleményeiben ezúttal sem szerepel a „lószerékítmények" darabszáma). A mai napig fennmaradtak a leltár 11. tételén szereplő: „Kereszt alakú ezüst dísz boglár, 6 db" - vagyis a lóhere levél alakú rojtos veretek. A többi veretek száma a későbbiek során hol nőtt, hol csökkent. A 12. leltári tételen szereplő: „Gombféle ezüst, vagy inkább ezüsttel bevont pikkely, nagyobb 9 db, kisebb 8 db" például 1924-re úgy alakult, hogy a kisebbek száma 1 l-re szaporodott, míg a nagyobbakból csak 7 maradt (Fettich 1924, 6). Nyilván a kiállítási rekonstrukciók - máig a legjobb, jó ezüstből készült lószerszámdíszek, mindig szerepelnek - nyomán fluktuáltak. A kunágotai lószerszámkészletről az 1970-es években készült fényképfelvételen (szinte hihetetlen, hogy ez az első teljesebb felvétel - korábban csak mutatványokat fényképeztetett belőle Erdélyi 1966, 2. kép) 8 db látható a nagyobb méretűből, de már csak 6 db a kisebből, - a lóhere levél alakú rojtos véretekből nyilván csak 4 db fért el a táblán (Salamon-Sós 1980, 160. t.) (3. t. 1-23). László Gyula világszerte ismert, lépten-nyomon reprodukált szép és művészi kunágotai lószerszám rekonstrukciója (László 1942/a, 50-57, 5. kép és VIII. t., - az ásatási megfigyelések híján XIV. századi magyar keleties lószerszám ábrázolásokra és a magukból a leletekből kiolvasható logikára alapozott lószerszám helyreállításait az akkorra nagy ellenféllé és bírálóvá vált Fettich Nándor is lelkesen méltatta és „meggyőző rekonstrukciós munkának" jellemezte, Századok 78, 1944, 329-330, - így azután ez a rekonstrukció került az összefoglalásba is: László 1955, 260, 60. t. - átveszi Artamonov 1962, 178, Kovacevic 1977, 127, 67. kép) ma már csupán első és felettébb merész! kísérletnek tekinthető, amely sem egészében sem (kevés kivételtől eltekintve) részleteiben nem fogadható el. A szügyelő rekonstrukció eleve elesik, mivel az öntött szügyelőveret nem Kunágotán került elő, ^5