Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

latos töprengése. Világosan látja ugyanis, hogy a leletek közt csupán egyetlen férfi felszerelés van, tehát „a családi temetőben" eltemetett (- vagyis egyetlen nagy sír elképzelését helyesbíti, még a fejezet címében is, László 1955, 269,! -) három személy közül kettőnek nőnek kellett lennie („kétféle karperec" stb.). Márpedig az avaroknál nőkkel nem szokás lovat eltemetni, így a harmadik kengyel szerepe homályos - írja. A páros karperecet viselő asszonyt a korszak eredményeire támaszkodva (M. Poll Katalin) már korábban is idegen származásúnak tartotta: „A szentendrei vezérlelet alapján... (éppúgy, mint a deszki sír alapján)... halvány nyomok mutatnak a germán kereszténység felé, úgy látszik a kürtősvégű karperecek ebből a körből kerültek - éppen a nők révén - az avar anyagba... bizonyos valószínűsége van annak, hogy idegen beházasodások... az avar exogámia szokását őrizték meg számunkra" (László 1940a, 148). Összefoglalásában a páros karpereces asszonyt határozottan germánnak véli (exogámia), míg a másik asszony karperece az előzők helyben készült utánzata lenne (László 1955, 269-270). Ugyanezek az elméleti eredmények tükröződnek Cs. Sós Ágnes rövid összefoglalásában (Sós 1957, 320), valamint Erdélyi Istvánnál a „vezéri sírlelet" rövid jellemzésben (Erdélyi 1966, 29-30), arra azonban mintha nem figyeltek volna fel, hogy az egyetlen sír elképzelésről időközben László Gyula áttért a helyesebb családi sírkert meghatározásra. Látszólag önálló, valójában azonban László korábbi elméletét követi Cs. Sós Ágnes újabb véleménye (Sós 1977, 92). Eszerint a szentendrei sír „leletkörülményei bizonytalanok" - ami az eddigi irodalom alapján kétségtelenül jogos megállapítás - majd így folytatja: „A múzeumba került tárgyak alapján olyan sírból kerülhettek elő, amelybe két nőt és egy férfit temettek. A leletegyüttes gazdagsága a családi sírt a vezérleletek közé utalja". Pusztán a tárgyakból Szentendre esetében sem egyedüli sírra, sem pedig családi sírra nem lehet következtetni! Fettich Nándor „a szentendrei híres sírleletek karpereceit (3 darab)" egy kéziratban maradt műve nyomán az általa konstruált kuturgur és szláv „pécsi műhely" termékének véli (Fettich 1972, 88) és megváltozott világképének megfelelően szlávnak tartja: „die breiten Kolbenarmringe gehörten den slawischen Frauen in der ersten Hálfte der Awarenzeit (Szentendre, Csepel)". Három évtizeddel korábban még ő is „a germán kiszélesedő végű ezüst és arany karperecek" sorában említette a szentendreieket, bár állítólagos „prehisztorikus" gyökereiket már akkoriban hangsúlyozta (Fettich N., Győr a népvándorláskorban, Győr 1943, 54 és 16 j.) Magam a pergamoni múzeum (Bergama) helyi származású példánya nyomán inkább bizánci eredetűnek vagy bizánci hatásúnak vélem a szentendrei ezüst karperecpárt, a szentendrei asszonyokat pedig avaroknak tartom. Hasonló a véleménye Erdélyi Istvánnak, aki „a főrangú avar... legközelebbi családtagjainak" tartja az asszonyokat, karpereceiket pedig bölcs óvatossággal csupán „idegen hatású"-nak írja (Erdélyi 1966, 29-30). Pusztán, mint az avar kor női divatjának jellegzetes ékszerét említik, mértéktartó mondanivalójukat a szentendrei karperecpár legújabb fotójával illusztrálva Salamon-Sós 1980, 410, 166, t. 2. (6. t. 4-5). A harmadik kengyel később is félreértéseket okozott. Csallány Dezsőnek a „különböző szentendrei kengyelekhez" fűzött elméletével nemrég részletesen foglalkoztam (Bóna 1979, 25), az ott elmondottakat nem ismétlem. Említést érdemel viszont Horváth Tibor sok fejtörést okozó elmélkedése az avar sírokból „rendszeresen előkerülő" harmadik pótkengyel szerepéről (Horváth T. Általános régészet. ELTE sokszorosított jegyzet, Bp. 1951, Avarok, 15). A szentendrei hurkosfülű kengyelről nemrég azt igyekeztem kimutatni, hogy az ozorai leletből keveredett a szentendrei lelethez (Bóna 1979, 25-26). Ami kengyelünk korát és típusát illeti ennek nem lenne akadálya, középavar időbesorolását és párhuzamait ma is vallom. A két lelet kiállításainak ismeretében az sem lett volna csoda, ha a mindössze 10 nap különbséggel múzeumba került és leltározott kengyelek összekeveredtek volna. Mindez mégsem lehetséges. Az MNM RN 275, 1871, 30 számon benaplózott ozorai „kengyelvas töredék" ugyanis semmiféle csoda folytán nem válhatott máig meglévő, ép, erős kengyellé. Azóta, azt hiszem, sokkal jobb megoldást találtam, amely mind a leletekkel, mindpedig a múltszázad végi gondolkodással összhangban van. Öt hónappal a nagy-kürti leletek múzeumba jutása és hét hónappal előkerülésük után, 1872. március 25-én Jónás és Fuchs szentendrei téglagyárosok (akik az előző évi leletek kapcsán már szerepeltek a Duna-parti téglagyártulajdonosok sorában Rómer jegyzőkönyvében, tehát kapcsolatba és ismeretségbe kerültek a Nemzeti Múzeummal) néhány árucikként ezúttal aligha hasznosítható újabb leletet ajándékoztak a Régiségtárnak (MNM RN 76, 1872, 1-6, - a 6. számon egy koponya szerepel). Ezek közül az 1, 3, 5. tétel ma is megvan: lándzsacsúcs, karikás csikózabla és kengyelvas töredék. Hiányzik viszont a 2. tételről a „37 cm hosszú görbe vaskardpenge" és a 4. tételről egy „kengyelvas, 1 db, átmérője 10 cm", - vagyis együttvéve leletek egy szablyás lovassírból! Á dátumból és a leletekből eddig is világos volt, hogy az elmúlt nyáron felbukkant korai avar sírok lelőhelyétől nem nagyon messze fekvő, mégis másik téglagyár területéről származnak, nyilván egy tavasszal újonnan nyitott bányarészből. A döntő bizonyíték erre is Rómer 1872. március 21-én kelt jelentés: „legújabban ismét akadtak egész sor sírra, melyekben emberek és lovak vázai fordultak elő, de hogy ezeket tudományosan ásatni lehessen, folyamatosan kellene egy szakférfiúnak a helyszínen laknia..." Úgy gondolom, az „egész sor" kifejezés a jelentés túlzásainak egyike, hiszen bajos volna zárt, nagy temetőre következtetni ott, ahol csak a helyszínen lakva lehetne a hébe-hóba előbukkanó sírokat megmenteni. Az 1872. márciusi újabb lovassír(okl) előkerülését azonban Rómer jelentése egyértelműen és szinte előkerülésükkel egyidőben igazolja. A 76, 1872, 2 szablyapenge töredék régesrég elmállott vagy elkallódott. A 4. tételről „hiányzó" vaskengyel mérete viszont pontosan megegyezik a Hampelnél közölt hurkosfülű kengyel méretével. Ez a kengyel az 1950-es években igen jó állapotban került elő és éppen Hampel centiméter jelzéssel ellátott ábrája segítségével tudta Kovrig Ilona azonosítani. Amikor Kovrig a sikeres azonosítás után ellenőrizte a 288, 1871. leltári tételt, azt [02