Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)
Benedek Gyula: Szolnok megye újjátelepülése a török hódoltság után
A külső-szolnoki településhálózat újjászerveződése egészen egyedien alakult mind a Jászsághoz, mind a Nagykunsághoz, mindpedig az országoshoz viszonyítva. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy 1687-1703 között a szerkezetét tekintve kis eltéréssel a középkori téri elrendeződés állt vissza, bár az egyes helységek közigazgatási státusában már jelentős változások voltak. Fegyvernek, Tiszavarsány, Törökszentmiklós pl. város jellegét már ekkor elveszítette, a községek száma pedig csak 22, a lakott pusztáké pedig 36 volt. Lakatlan puszták a következő régi községek maradtak: Csejt, Derzsi, Ecseg, Halásztelek, Kérsziget, Nagyiván, Póhalom, Sima, Tatárszállás, Tiszabala, Tiszaigar, Tiszaörvény és Tiszaszentgyörgy. Tiszavárkony neve pedig sehol sem szerepelt, Tiszaug és Tiszasas pedig nincs beszámítva sehová, mert 1728-ig mindkettő Csongrád vármegyéhez tartozott. Eltérően alakult a külső-szolnoki településhálózat helyzete a Rákóczi-szabadságharc alatt is. Míg a Nagykunságé teljesen felbomlott, a Jászságé pedig sértetlen maradt, addig Külső-Szolnok településhálózatát alternatívan érintették a pusztítások. A tiszántúli részen néhány helység kivételével - Tiszakürt, Tiszaders, Tiszafüred és talán Tiszaroff - ugyancsak elpusztultak a helységek, a jobbparti rész viszont kevésbé károsult. Itt csak Fokoru, Szentivány és Tiszaszeg pusztult el. A végleges újjászerveződés 1710 és 1787 között történt, de ekkor már nem a középkori struktúrában, és két szakaszban. Az ilyen szempontból első szakasznak számító 1710 és 1730 között 26 község és két város alakult, amelyekhez a második szakaszban - 1730 után még hat új község csatlakozott. Besenyszögöt 1774-ben, Nagyivánt 1753-ban, Szelevényt 1748-ban, majd elnéptelenedése után 1770-ben mádosszor, Tiszaburát 1734-ben, Tiszaigart 1743-ban és Tiszaörvényt 1773-ban telepítették újjá. 4 ** A következő régi helyek nem tudtak 1787-ig községgé szerveződni: Alcsi, Bánhalma, Bánréve, Csudabala, Derzsi, Ecseg, Fegyvernek, Fokoru, Gyiger, Kengyel, Kispó, Kócs, Kungyalu, Martfű, Nagypó, Nyénye, Póhalom, Sár, Szakállas, Szanda, Szászberek, Szenttamás, Taskony, Tiszabala, Tiszagyenda, Tiszajenő, Tiszasáp, Tiszaszeg, Tiszaszentgyörgy, Tiszatenyő, Tiszavarsány, Tomaj, Túrpásztó és Túrtő. Végeredményben a 100 évig tartó újjátelepülés eredményeként a következő mozgás történt: A változás megnevezése A helységek számának változása A változás megnevezése Jászságban Nagykunban KülsőSzolnokban Összesen Eredetileg volt 18 28 71 117 Elpusztult 7 22 35 64 Újjátelepült 11 6 36 53 A megyéhez később csatolt helységek nincsenek benne a statisztikai táblázatban. Közülük Jánoshida és Tószeg már 1703 előtt véglegesen újjátelepült, míg Zagy varékas 1707-ben, Öcsöd 1714-ben, Újszász 1744-ben, Pusztamonostor pedig valamikor 1725 és 1735 között. A nagyközséges-nagyhatáros szerkezet kialakulása szintén gyökeres szakítás a középkori aprófalvas-kishatáros szerkezettel. Ugyanakkor ilyen tekintetben is elkanyarodás valósul meg attól a folyamattól, amely az ország északi és nyugati megyéiben tovább folytatódik. Az ilyen szerkezet kialakulásának két főoka volt, egyrészt az, hogy számtalan helység lakói menekülési helyükről nem tértek vissza, másrészt az, hogy visszatértek ugyan Szolnok megye területére, de a volt lakóhelyükhöz legközelebb eső nagyobb helységben telepedtek meg. Pl. a négyszállásiak Jászárokszállásra és Jászdózsára, 4 ^ a jászágóiak pedig Jászárokszállásra húzódtak be. A nagyobb helységben történő koncentráció indítéka az volt, hogy a lakosság tapasztalata szerint a portyázó ellenség - előbb a török, majd a rác határőrök - elleni védekezésre jobb volt az esély egy nagyobb lélekszámú helységben. A kis lélekszámú helységek ugyanis csábító célpontjai lehettek akár egy gyengébb portyázó csapatnak is. A behúzódást - mintahogy több dologból kitűnik - sok helyen ideiglenesnek tekintették és békésebb időben visszatérni szándékoztak. Erre azonban az esetek zömében nem került sor, mert a pusztabérlet gyakorlatilag az egész megyében, majd a redempció 1745-től a Jászságban és a Nagykunságban ezt jogilag is lehetetlenné tette. A két tényező tartósan konzerválta a század első felében ideiglenesnek tartott helyzetet. Külső-Szolnokban a nagyhatáros szerkezet jogi szentesítésére 1787-ig nem is került sor, ami kitűnik abból, hogy az 1786-1787. évi összeírásokban a puszták határainak kiterjedése - művelési áganként - még önállóan van feltüntetve. Az egész megyét átfogó pusztabérleti rendszer azért vált akadályává sok község újjátelepülésének, mert mind a birtokos, mind a bérlő érdeke azt kívánta, hogy ne kerüljenek a földek községalakításra jogképes jobbágyok kezébe. A birtokosnak ugyanis kényelmesebb volt a bérleti díjak behajtása, a bérlők pedig nagy haszontól estek volna el, ha bérleteiket át kellett volna adni jobbágyoknak. Ilyen feltételek miatt alakultak ki a korszak végére a „mammutha tár okkal" és a nagy lélekszámmal rendelkező helységek. Az 1786. évi összeírás szerint pl. Mezőtúr 51630, Szolnok 8260, Tiszaföldvár 10210, Dévaványa 11 684, Törökszentmiklós 11 200, Kengyel 13 301 holdnyi saját területtel bírt,so de lakói gyakorlatilag ezen területeknek sokszor a többszörösén gazdálkodtak bérleteik következtében. A Jászságban és a Nagykunságban a redempcióval jogilag is szentesítést nyert a nagyhatáros szerkezet, amely alkalommal Karcagot érte a legnagyobb területgyarapodás, mert magához váltotta a közben megszűnt Orgopdaszentmiklós, Magyarszállás, Ködszállás, Bocsa és Hegyesbor határait is. így a területének a kiterjedése 51 000 holdra nőtt! A nagyközséges szerkezet szintén 1786 körül rögzült. Ekkor a Jászságban 11 helységben 36295, a Nagykunságban 6 helységben 25 427, Külső-Szolnokban pedig 36 helységben 55 872 ember élt. 51 Ez sorrendben 3299, 4237 és 1552 fős községi átlagot jelent, ami magasan fölötte áll az országos átlagnak. Magyarországon ugyanis 1786-ban 15 341 helységben 8,6 millió lakost számláltak össze, amiből következik hogy országosan az egy községre eső lélekszám átlaga 560 lakos. A megyénél nagyobb községenkénti lélekszám-átlag csak a Hajdúságban volt, ahol egy-egy lakott helyre 4500 lakos jutott. VÁROSOK, KÖZSÉGEK, PRÉDIUMOK Az 1686 előtti településhálózatban nyolc város volt: Jászberény, Jászárokszállás, Karcag, Szolnok, Mezőtúr, Balaszentmiklós, Fegyvernek és Tiszavarsány. 100 évvel később 1786-ban kilenc város található a megye területén, de nem tálálható közöttük Fegyvernek és Tiszavarsány. Az új szerkezetben a kilenc város fokozatosan szerveződött újjá, 1730-ban pl. még csak négy város van: Jászberény, amely mindig fennállt, Szolnok és Mezőtúr, amelyek 1710-ben, valamint Karcag, amely 1709-ben (?) települt újjá. A régiek közül Törökszentmiklós 1732-ben, Jászárokszállás pedig 1756-ban kapta vissza városi rangját. Újonnan váltak várossá: Jászapáti 1746-ban, Tiszafüred és Dévaványa pedig valamikor 1746 előtt, először az 1746. évi Canonica Visitatio-jegyzőkönyvében vannak városként feltüntetve. Mikovinyi egy térképének mellékletében - amelyet 1732-1735 közötti időre datálnak - csak a Jászságban és a Nagykunságban nyolc „kiváltságos várost" sorol fel, köztük Kolbászszéket. Ez nem felelhet meg a valóságnak és nyilván egy egész régi helyzet mechanikus térképre másolásáról van szó, mert pl. Kolbászszék 115
