Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

kább a kisparasztokhoz közeledtek, aminthogy szorgalmasabb többségük idővel egy-egy kis parcella szerzésével független kisparaszttá emelkedett. így váltak az eredeti karcagi lakosok elzárkózottakká, másik embertársuk iránt közönyösökké, közös sorsot nem vállalókká, hanem csak a saját életükkel törődőekké. Ma is ismerek jónéhány családot, akik legközelebb lakó embertársaikkal is csak akkor beszélnek, amikor az múlhatatlanul szükséges egyébként a kapun se jönnek ki. Olyan is van jónéhány, aki se ajándékba, se borravaló gyanánt egy fillért ki nem adna a kezéből; kapuján se ünnepek, se névnapok alkalmával nem megy be senki; még a keresztgyermekei is elvadulnak tőle, mert egész életük folyamán egy garast sem kaptak tőle.. . Ha mégis valaki köszöntő szándékkal felkeresi, névnap vagy ünnep alkalmával, amíg van saját termésű pálinkája (mert bor kevés helyt van Karcagon) - azzal megkínálja. . . Ennyi a vendéglátás! Talán ezért keletkezett az a karcagi mondás: ,,Ha mán vendig, mindjárt menjík, Még csak meg se melegedjík!" Vagy: „Akár milyen kedves vendig, Három napig untig elíg!" Saját megfigyelésem szerint itt előfordul, hogy ha valakinek valami baja történik az utcán és segítségre lenne szüksége, a közelében lévő ház tulajdonosa bezárja a kaput, ő maga pedig elrejtőzik, hogy ne találják otthon segítségnyújtáshoz! Megtörtént eset volt 1947-ben, amikor a Tisza-malom kigyulladt és égett nagy lángokkal, hogy a város felé hordta a nagy, gerendákból szétjjattogó parazsakat a szél, hogy az a paraszt ember, akinek a szekerén magam is a tanyára igyekeztem, így szólt: „Siessünk mán kifelé (ti. a tanyára), nehogy vissza kelljen menni tüzet oltani!" Azt hiszem, ez a néhány példa kifejezi a karcagi paraszt ember lelkületét. Természetesen nagyon helytelen lenne azt gondolni, hogy valamennyi ember ilyen; szó sincs erről! Javarésze lelkes közösségi ember - főleg már napjainkban -, de talán Karcagon több efféle, fentebb említett típusú, elzárkózott, befelé, önmagának élő embert lehet találni, mint az ország más táján, - és ez a lényeg. Ha a mai folklór keletkezésének és virágzásának idejét nagyjából 1918-1950 közötti korszak között helyezzük el, akkor azt kell mindjárt megállapítanunk, hogy erre az időre esik a tanyás gazdálkodás virágzása. Szükséges itt azt is megjegyeznünk, hogy azért kell elsősorban a paraszti lakosság életével foglalkoznunk, mert még az említett időhatárok között itt a mezőgazdasági munka volt az uralkodó jellegű, s a bár létszámábanjelentős iparos réteg is rendszeresen aratott, kapált, csépelni ment, hízót hizlalt, vagyis a paraszti munka az ő hétköznapjait is áthatotta: az volt tehát az uralkodó jellegű az egész Nagykunságban. A tanyára az ott lakók „kimentek"; a városba meg, vagy inkább a „városra" „hazajöttek", A legáltalánosabb az a cél, hogy mindenkinek legyen „háza" a városon - és „födje, tanyája" kinn. Sokan a „házat" csak afféle büszkeségből vették és tartották fenn, de valójában egész életükben a tanyán laktak. Megélhetésüket a tanyai gazdálkodási rendszer nyújtotta: a szántóföld vagy legelő, az állattartással. Tudvalevő, hogy az állatok gondozása folyamatos, néhány órahosszai távollétnél többet nem tűr meg, ezért nagyobb útra (még ha nagyobb gyermekeire bízta is az állatokat) ritkán indult a paraszt ember. Meg nem is volt neki miért menni! A gazdasági szerszámokat a városban a boltokban, vagy a helybeli és környékbeli vásárokban beszerezhette - ezért nagy városba legfeljebb a katonaság szólította, vagy különlegesen ínséges időszakok (pl. a II. világháborúban akadt, aki Pestre utazott, hogy ruhát vegyen; mások a front elvonulása után sóért, gabonáért mentek le egészen Makó, Kondoros, Nagyszénás tájára.) Ennélfogva minden tanya „egy kis birodalom," egy többékevésbé ,,natúrálgazéálkodást folytató sejt" volt, amelynek célja vagy rendeltetése, hogy ellássa a családot: biztosítsa a megélhetését. Legfőbb létalapja a föld volt, amelyet többnyire örököltek vagy (kisebb részben) vettek; de el nem adták volna, sokszor inkább meghaltak, mintsem komoly gyógyításra, vagyis életmentésre fordítsák a földnek (mindig igen jelentős) árát! Másik „tőke", - amire aztán leginkább támaszkodtak, de ezt is a legvégső esetben vitték piacra - a „nagyjószág" volt: a ló, a tehén, meg az anyasertés. Ezekből vették a földet, városban házat - vagy ebből házasították a fiút, adták férjhez a lányt, esetleg gyógyíttatták a beteget, vagy temetkeztek. A forgó pénzt malacokból, süldőkből, ritkán hízókból, gyapjúkból, meg aztán legsűrűbben (hetente - a hetipiacokon) baromfiakból, tejből, tojásból merítették. Lakásra, élelmiszerre alig adtak ki pénzt. A kenyeret és hozzávalókat megtermelték - ínyencségekre meg nem költöttek. Bor kevés helyen termett, ezért ott évszámra sem került bor az asztalra! Magam is sört először 13 éves koromban láttam! De így volt ez nálunk alig termő téli, álló almával, déligyümölcsökkel, csokoládéval is. 0 Az étkezés - szegényes volt. * A reggeli kenyér-szalonna, zsíroskenyér, pirítós, tej, amibe kenyeret aprítottak, tejfel, túró, vagy disznóvágás után hurka, kolbász, pecsenye, majd később tepertő. Sütöttek rántottát, főztek tojást is. Az ebéd minden hétköznap egyfogásos volt. Leggyakoribb a lebbencs, a paprikás krumpli, a kolompírleves, paradicsomleves, de a levesek után is ritkán következett második fogás. Sertéshúst, baromfihúst is főztek gyakran, de azt meg leves nélkül. Boltban vásárolt húsra talán soha nem került sor; kenyeret péktől parasztasszonynak venni meg - egyenesen szégyennek számított! Vacsorára ételmaradék volt, vagy ugyanaz, ami reggelire. Öregek este már nem is ettek. Gyümölcsöt annyit fogyasztottak, amennyi megtermett. A befőzés régen nem volt ismert; helyette csak aszaltak. így aszalt szilva minden háznál került, vagy lekvár. Ez jelentette a téli gyümölcsfogyasztást. Ivóvizet az ásott és kitéglázott, kávával ellátott, kútágassal, kútgémmel messzelátszó kútból merítettek, amely minden tanyában volt. A tanya épülete két célt szolgált: a parasztcsaládnak adott lakóhelyet, és az állatoknak is - igényüknek, értéküknek megfelelően. Ezért a „tanyakészség" vagy a „tanyaudvar" két épületrészből állott, bár ezek sokszor egybeépültek: magából a „tanyából" és az „ólból" vagy „ólakból". A tanyával legtöbbször egybeépítették az istállót a „nagyjószágoknak": lovaknak, teheneknek, ökröknek. Ezzel megkönnyítették az állatok gondozását, főleg télen; nem kellett a gazdának a meleg szobából a különálló istállóba kilépni, ha a hajnali etetésekhez kezdett. Hallotta, ha mozdult a jószág; vigyázhatott rá, nehogy elszabaduljon. Aztán tovább a kisebb értékű állatok óla következett: borjúk, tinók szállása, malacólak, juhaklok, végül a tyúkól, kacsaól, libaól volt; helyenként méhkaptárokat is lehetett találni, és egy kicsi kertet, azokkal a gyümölcsfákkal, amelyek ezen a vidéken megteremtek, meg azokkal a fákkal (szinte kizárólag akácfa), amelyek szerszámhoz kellettek. Ezeket az épületeket ritkán építette vizsgázott mester. Általában saját maga a tulajdonos „tákolta össze", legfeljebb egyegy hozzáértő szomszéd vagy sógor, rokon segítségével készültek. Mégis azért erős, rendeltetésének megfelelő, tartós épületek voltak ezek, - teljesen a gazdálkodás igényéhez alakítva. Minden paraszt ember célja volt, hogy önállóan, függetlenül és biztonságban éljen kis birtokán. Nem volt könnyű takarékosan, kifizetődőén szervezni ezt a kis egységet, amely önellátásra törekedett. Ha nem is tudott mindig jól szervezni, mert például állatait későn vagy elöregedve és értéküket vesztve vitte piacra, de teljes odaadással, bámulatos szorgalommal dolgozott, amiben felülmúlta minden más foglalkozás emberét! Hajnaltól 170