Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Kocsis Gyula:A jákóhalmi szérűskertek élete 18—19. században

ma is megtalálhatjuk a nyomát az utcavonal egyenetlenségében. A XIX. századi utcanyitások emlékét őrzik a zeg-zugos utcák. A község utcáit az ott lakó — valamilyen okból nevezetessé vált — gazdáról nevezték el. A kertek és a lakóházak már nem mindenütt különülnek el határozottan egymástól, a kertek között még található nagyobb üres helyeket házhelyeknek mérik ki. A lakóterület jelentős mértékben megnövekedett a kertek rovására, a kertségek pedig a falu körüli legelők felé terjeszkedtek. A község utcáiról eltűntek a vermek, mert a gabonát már a „kamrában" tárolták, de a pernyésgödrök még az utcán, a ház előtt voltak. A különböző rendeletek kitiltották az esztrengákat, aklokat a község területéről, de nem is igen volt már szükség rájuk, hiszen a jószágtartás nagymértékben visszaszorult. A XIX. század végén még minden gazdának volt kertje. A falunak nagy része kert volt. „A kocsmától, az artézi kúttól lefele kert volt. A templom körül meg a Tárna mellett voltak a kis házak. Ettől az utcától (a mai Kisfaludy, a régi Öz-u.) kifele a jászteleki útig mind kert volt." (G) A század elején a „Sipos András háza (mai Kossuth u. 47., a régi Szép u.) volt a legutolsó ház. Ezen túl már a legelő kezdődött." (R) A jászapáti út mellett pedig a Szent Vendel szobornál végződött a falu, azon túl már a „borjújárás" volt. (D) A kertek általában 2—600 „kadrát" nagyságúak voltak. (D) A kisebb méretűek úgy jöttek létre, hogy az örökösök felosztották egymás között a kertet. „Olyan is volt, aki az utcán rakta össze a búzáját, ott csépelte el a gép, mert olyan kicsi volt a kertje, úgy hordták be a kertbe." (D) A kertek általában be voltak kerítve. Előfordult azonban az is, hogy két szomszédos gazdának olyan kicsi volt a kertje, hogy ha bekerítik, nem fért volna el rajta a szérű. Ezek a gazdák nem csináltak kerítést a kertjeik között. (D) A kerítés leggyakrabban „garággya" — szalmás trágya a tetején „tövises liciom" volt, de készítettek „sarampós gátat" (léckerítés), „leveles gátat" (élősövény líciumból), „verett falat" és „gátat" (deszkakerítés) is. A kertben a kapu „csak három szál deszka" volt. A jószágot továbbra is a kertben tartották, de a lábas jószágon kívül a baromfi is kikerült a kertbe. Az állattenyésztés jelentőségének háttérbe szorulásával és az állattállomány csökkenésével a kert funkciói közül a rakodó- és nyomtatóhely szerepe válik hangsúlyosabbá. Ezt jelzi a korábban (a tanácsülési jegyzőkönyvekben) nem szereplő „rakodókert" elnevezés is, amit a szérűskert szinonimájaként használtak. A kertben tulajdonképpen ugyanazokat a munkákat végezték, amelyeket korábban már megfigyeltünk. Kaszálás, aratás után ide hordták be a takarmányt és a gabonát, itt készítették el a szérűt és nyomtatták el a ga198 bonát. Néhány gazda még az I. világháború után is nyomtatott. A földet meglocsolták, hogy ne legyen poros, majd elkészítették az „ágyást". Ha négy lóval nyomtattak, 10 „csomót" raktak az ágyasba. Egy legény az ágyás közepére állt, és hajtotta a lovakat, amelyeket csigavonalban járattak az ágyáson. A gabonát addig taposták, amíg egész kalász látszott benne. Megforgatták, majd megint rávezették a lovakat. Amikor már jól megtaposták, elvezették a lovakat és „rugdaló gereblyével" lehúzták a szalmát és a„garmadát" (szem), törek és „péva" (pelyva) betolták a fészerbe. Amikor a nyomtatással végeztek, „kirostolták" a szemet, illetve korábban „szórták". A cséplőgéppel már nem a kertben csépeltek, hanem a vásártéren, mert a kertben nem volt szabad üzemeltetni a „tüzesgépet". A tűzveszély miatt a kazlat sem volt szabad 5 méternél közelebb rakni az épülethez. A mindennapi kerti munkák sorából a „tőzek" készítés emelkedett ki. A jószág téli trágyáját kiterítették a kertben, jól megtaposták, azután „darunyakkal" elmetélték és megszárították. A férfiak a jószág gondozásán kívül a különféle apró-cseprő munkákat, szerszámjavítást, stb. is a kertben végezték. Nyáron nem sokat tartózkodtak a kertben, mert a különböző munkák a határba szólították a gazdákat. Ősszel és télen azonban szinte az egész napot a kertben töltötték. Ha a gazda nem aludt az istállóban, korán reggel kiment, ellátta a jószágot, majd hazament megebédelt. Ebéd után ismét kiballagott a kertbe, megetette, majd megitatta a jószágot, megfejte a tehenet, estefelé „hazavitte a tejet meg egy kas szalmát, ett és ment viszsza a kertbe." (L) Az asszonyok a kendermunkát végezték a kertben. A XX. század elején már csak kevesen termesztettek kendert, a többség gyári anyagot vett. Az I. világháború után azonban, mikor nem lehetett kapni, vagy nagyon drága volt, ismét termeltek kendert, és az asszonyok a szabadban végezhető műveleteket a kertben végezték. A kertben csak néhány épület volt. (Amelyik kertben épület nem volt „pusztakertnek" nevezték.) „Istálló" minden kertben volt és az istállóval egybeépített „szekérszín". A szekérszín fala hátul ki volt lyukasztva, ott járt ki a szekér rúdja. Az istállón kívül csak a „fészer" volt a kertben. A fészer oldalfalak nélküli épület, amelynek az egyik „rekeszében" a különböző gazdasági szerszámokat, illetve a garmadát tárolták nyomtatáskor, a másik részben pedig nyáron, nagy melegek idején a jószágot kötötték ki. Ezt a részt „nyári állásnak" nevezték. Ugyanazt az épületet esetenként egyaránt használták fészernek és nyári állásnak is. A jószágtartó gazdák számára nélkülözhetetlen volt a kertben a kút is. Legtöbb helyen gémeskút, de néhány helyen kerekes kút volt. A kutat kővel rakták ki és a kút fölött „deszkaravás" volt. Néhány