Agria 27.-28. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1991-1992)

Gunda Béla: Méhészkedés a magyarságnál

primitív módját, az erdei méhészkedést, a méhesfák tulaj donjeggyel való megjelölését és az odúkat, köpűket. Mindezek maradványai a paraszti méhészetben napjainkig megtalálhatók. További kutatást igényel annak a megállapítása, hogy a méhtartás miképpen függött össze a honfoglalás előtt a nomadizmussal, a vándoréletmóddal, őseink a nagyobbmérvű, többszöri helyváltoztatás esetén valószínű elpusztították méheiket, hátrahagyták méhesfáikat, köpűiket. A méhészkedés ismerete azonban tovább élt közöttük s ezért új települési helyükön vad rajokat fogtak be, esetleg a szlávoktól, más népektől, vették vagy zsákmányolták. Az erdők pusztulása miatt az Alföldön a köpűk készítése és használata korábban megszűnt, mint az erdős vidékeken (Dunántúl, Erdély, palócok), ahol még napjainkban is találunk ilyen méhlakásokat. Figyelmet érdemel, hogy a szalma- és vesszőkasok az Alföldön nagyobbak, mint a hegyvidékeken. Ez azzal magyarázható, hogy a meleg síkságon a rajok jobban kifejlődnek és a méhek több mézet hordanak. Vesszőkasokat a Kárpát-medencében az itt élő népek kezén talált a honfoglaló magyarság. Később 72. kép. Különböző szalmakasok. A: Liszó, - B: Pölöskefő, C: Tótszentmárton, - D: Letenye, - E: Szentmihályhegy, - F: Surd (Zala megye). H. Kerecsényi Edit után 360