Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

számon. A gyógyító asszonyok tanácsot adnak a növény alkalmazására is. A gyógynövényért (a piactól eltekintve) pénzt nemigen fogadnak el, inkább valamilyen élelmet ad érte cserébe a beteg. Az ajándékul kapott gyógynövény nem használ, ha megköszönik. Egyes gyógynövények szedésének megvan az ideje, helye és módja: leghatásosabbak azok a gyógynövények, amelyeket a gyógyító asszonyok Szent György-nap éjszakáján (április 24) szótlanul a temető árkában szednek. Hatásosnak tartják a Jakab és Iván havában (május, ill. június) gyűjtött gyógynövényeket is. A gyógyító asszonyok rendszerint nemcsak növényekkel, hanem varázslattal, ráolvasással is gyógyítanak. A gyógynövényt varázsszavak elmondásával adják át a betegnek, teszik a sebre, főzik belőle a teát. A XVII. században a főúri udvarokban „fűszedő" asszonyokat alkalmaztak, akik távoli vidékre eljártak gyógynövényeket szedni. Különböző gyógynövényeket árultak a XX. század elejéig a magyar falvakban a vándor román és szlovák gyógyfűárusok, gyökérásók. A románok - akik a Fekete-Körös felső völgyéből jöttek az Alföldre - gyógyfüvei közül jelentős a Helleboruspurpurascens (pirosló hunyor, 44. kép), amelynek a gyökerét (tályoggyökér, eszpenc, pundza) a beteg ló szügyébe, a sertés fülébe, állába húzták. 1798-ban közölt botanikai feljegyzés és az élő hagyomány szerint a Börzsöny hegységbe tavasszal a pásztorok messze földről eljönnek, hogy a Helleborus sp. gyökerét kiássák és azzal állataikat gyógyítsák. A gyökér gyógyító hatásával 1834ban a pesti egyetemen orvosdoktori értekezés is foglalkozott (Hunyor E., Dissertatio inauguralis medica de helleboro. Pest 1834). Babits Mihály a növény mágikus erejét sejteti, amikor a két nővérről, a fekete Bánatról és a vérszínű Vágyról így ír: Fekete hunyorból van koszorújuk, nagy árnyakat ingat a mécsük utánad s jön egyre mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszínű Vágy. Tályoggyökérként használják a hérics-specieseket is. így a Békés megyei Csorvás határában reliktumként előforduló volgai héricset (Adonis volgensis, 45. kép), amely a gyökérgyűjtők tevékenysége miatt majdnem kipusztult. A gyökér kifőzött, áztatott levét szívgyengeség, gyomorfájás ellen isszák. Ma szigorúan védett növényünk. A szlovák vándor gyógyszer-, gyógyfűárusok olejkár (47. kép) néven ismeretesek, akik a XVIII-XIX. században nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát végigkuruzsolták. A monda szerint még az orosz cár udvarába is eljutottak. Megfordultak Kínában, Perzsiában. Magyaros öltözetük miatt vengerci, huszári néven ismerték őket. A királyi helytartótanács 1803-ban szlovák nyelvű könyvecskét adott ki, amelyben felsorolják, hogy az olejkárok mit árulhatnak. Keresett portékájuk volt a Pinus montana (henye fenyő) tüleveléből, tobozából sajtolt olaj, a magyar vagy kárpáti balzsam. Tudunk szepesi szász és lengyel gyökérásókról is, akik a Magas-Tátrában szerezték be gyógynövényeiket, s csodálatos történetek kíséretében igyekeztek eladni. A lengyelek krakkói gyömbér néven árusítottak egy Geum speciest, a hegyi csiklász (Sieversia montana) gyökerét. A hegyi encián (Gentiana punctata) gyökerét pálinkaízesítésre vásárolták tőlük. A századforduló idején még eljutottak Kassa és a gömöri magyar városok piacaira is. Alakjuk nyomot hagyott a kelet-európai népszokásokban. A lengyel betlehemes játékokban az olejkár és a magyar huszár is ott hódol a betlehemi jászol előtt. A múlt században vándor olasz gyökérásók jelentek meg az Alföldön, akik a fenyerfű (Andropogon ischaemum) és az élesmosó (Chrysopogon gryllus) gyökeréért a homokot megásták, s abból fonadékot, kefét készítettek. Meg kell emlékeznünk a kéregfürdőről is. Gyergyóban a fenyőkérget vízzel színültig töltött rézüstben főzték. A fürdőhelyiségben egymás fölött széles fapolcokon feküdtek a betegek, akiket a gőz gyógyított. 181