Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Paládi-Kovács Attila: Népi mészégetés a Gömör-Tornai karsztvidéken

nagy szorgalom után terem meg egyebet." Szarvasmarhát és juhot a kecsőiek bőven tartanak a hegyi legelőkön, továbbá „szén, mész, s ezek fuvarozása által könnyítenek élelmük keresésén."

6 FÉNYES Elek a szomszédos Aggtelekről is azt írja, hogy határa hegyes és igen sovány, csupán legelője dicsérhető. Kiemeli, hogy a falu népe „meszet, szenet éget."

7 Pelsőcardó lakói ugyanakkor gabonával, gyümölccsel kereskednek, szenet égetnek s azt hámorokba hordják."

8 1867-ben Gömör megye iparáról és kereskedelméről szólva a mészégetést külön nem említik a megye monográfusai. Az égetett mészről megjegyzik: „Csak belfogyasztásra készíttetik: kivitelre közlekedési eszközeink mellett nem alkalmatos. Előállítani nagy bőségben lehetne."

9 Pedig a XIX. század közepén a mésznek egyre fokozódó szerepe volt már a népi építkezésben is. A Sajó és a Rima lapályán a múlt század derekán valósággal átépültek a falvak, s divatja támadt a kúriák példáját követő vakolatdíszes házhomlokzatoknak. Biztosra vehető, hogy Borsod és Abaúj szomszédos vidékeit szintén Gömör és Torna mészégetői látták el a mind keresettebbé váló építőanyaggal. Századunk elején a mész iránti kereslet és a gömöri mésztermelés, ezen belül a paraszti mészégetés tovább növekedett, de a Magyarország vármegyéi sorozatba illeszkedő monográfia szerzőinek ez nem tűnt fel, s egyetlen szóval sem említik.

10 A XX. század elején a népi mészégetés Gömör megye számos pontján volt megélhetést nyújtó mesterség, ha ez írott dokumentumokkal nem is minden esetben igazolható. A récens népi iparűzés legtöbb emléke Aggteleken és Kecsőn volt gyűjthető, de halványabb emlékei Lucskán (Csermosnya-völgy), s a Pelsőc környéki magyar községekben is feltalálhatók. Ez a közlemény az utolsó gömöri mészégetők emlékanyagára épül, az ő elbeszéléseiket örökíti meg. Igazi szakértője a mészégetésnek csak néhány településen élt. Ilyenformán a táji munkamegosztásban sajátos helyet foglaltak el a „meszesek", a mészégetők falvai. Amíg Aggteleken és Kecsőn számos valódi mester működött, más karsztvidéki falvakban csak egy-két jó mészégető élt, vagy egy sem akadt. Kecsőn (Keéovo) az 1930-40-es években még három-négy igazi mestere volt a mészégetésnek. A falubeli férfiak fuvarosként, vagy napszámosként dolgoztak mellettük. Többen is megpróbálkoztak a mészégetéssel utóbbiak közül, de sikertelenül. A kecsői mészégetők nem maradtak meg a falujuk határában, szemben az aggtelekiekkel, akik saját határukból csak mészárusítás végett mentek ki. A kecsőiek nem szekereztek az égetett mésszel. Mindig odaköltöztek egy-egy szezonra, ahol felvevő piacot, közeli vásárlókat találtak. Esetenként több gömöri faluból verbuválódott a mészégető parti. (így nevezték 4-5 férfiből álló munkacsapatukat.) Vándoréletük tanulságos példáját nyújtja az egyik kecsői mészégető, Garai Béla élete az 1920-as években. 15-16 éves korában 1923-1924-ben kezdte tanulni a mesterséget a Csoltón (Coltovo) élő Reményi bácsi mellett. Két egész nyáron dolgozott vele Jablonca (Silická Jablonica) határában, Torna megyében. A következő, harmadik szezonban Hegedűs Barna kecsői mészégető csapatában kapott munkát. Akkor a gömörhorkai (Gemerská-Horka) Kalicán égették a meszet. (Kalica a mészkőhegy, a határrész neve.) Utána ismét Reményi mester vette maga mellé, s egy szezonban Gicén (Hucin) Murány-völgye égettek. így ment ez 1929-ig. Akkor, 21 éves korában vállalkozott életében először önállóan. Első önálló mészégetése a pelsőcí (Plesivec) Nagy hegyen sikeres volt, s a következő évtize6. FÉNYES Elek 1851. II. 192. 7. FÉNYES Elek 1851.1.14. 8. FÉNYES Elek 1851.1.51. 9. HUNFALVY János (szerk.) 1867. 312. 10. Vö. BOROVSZKY Samu (szerk.) é. 188