Bakó Ferenc szerk.: Fejezetek Visonta történetéből (Tematikus és lokális monográfiák 2. Eger, Szolnok, 1975 )

Kapros Márta: Naptári ünnepek a visontai néphagyományban

tiltás: előre elkészítették a kocsonyát, megfőzték a vásárnapi sonkát. Különben aznap nem ettek főtt ételt, ekkor volt legszigorúbb a böjt. Esetleg ahol kisgyermekek voltak, készítettek valami tejes ételt. NAGYSZOMBATon a reggeli mise előtt szentelte meg a pap az ételféléket: kalácsot, sonkát, amit szalvétába kötve vittek magukkal jobbára csak az öregek. Január 6-hoz hasonlóan folyt le a vízszentelés. Aki visz haza a szenteltvízből (kevésbé gyakori, mint vízkeresztkor), húsvétkor is megszenteli a házat, istállót. Ugyancsak mise előtt rakott tüzet a harangozó a templom előtt, s ezt is beszentelte a pap. A tűz üszkeiből a padláson a ház sarkaira helyeztek egyet-egyet, hogy ezzel a villámcsapástól, tűzvésztől megóvják. Mikor megszólalt a harang reggel, mások szerint mikor este „bukrosat harangoztak" (három harang szólt egyszerre), akinek éppen kezébe akadt a seprű, gyorsan seperni kezdte a ház elejét vagy négy sarkát, s közben mondogatta: „Kígyók, békák távozzatok a háztól!" A szokást már az első világháború előtt kezdték elhagyni. Nagyszombat délelőttjén sütötték meg az ünnepi tésztákat, melyek ugyanazok mint karácsonykor, csak most minden háznál volt rétes is. Ezen a napon készítette el a lány anyja az öntözködőknek szánt pirostojásdkat. A tojást vöröshagyma héjával főzték meg, az volt a festék. Sem viaszolásra, sem karcolt díszítésre nem emlékeznek. Viszont volt, aki rákötözte a hagymahéjat a tojásra, így annak erezete mentén másképp színeződött, s ez adta a díszítést. Szokás volt az is, hogy egy cickafarka nevű fű leveleit kötötték a tojásra és utána festették. így a levelek nyoma fehéren maradt. Később, mikor már hozzájutottak festékhez, sokan akkor is szívesebben használták a hagymahéjat, mert „szebb, meg nem is jön le olyan könnyen". Reggel nem volt kötelező, de este mindenki ment a templomba a „támadásra". Nagyszombatról húsvét vasárnapra virradó éjjel jártak „Jézust keresni". Mentek csoportosan - ezt az énekesasszony szervezte - a templomból indulva, énekszóval, egészen a halmaji temető keresztjéig, mások pedig ketten-hárman összetársultak, s sorba járták a falu útszéli keresztjeit, mindegyiknél elmondva egy-egy rövid imát. Ebben a szokásban csak az asszonyok vettek részt, azok közül is a legvallásosabbak. Ha HÚSVÉT VASÁRNAPJAn eső volt, úgy tartották, pünkösdig minden vasárnap esni fog. Alanyok különösen izgultak, hogy szép idő legyen, mert ezen a napon vehették fel az új ruhájukat, vagy ha éppen nem is kaptak újat, de végre a cifra nyári nagyünneplőben mehettek. Délelőtt 9 órakor kezdődött a nagymise. Az idősebb asszonyok inkább a korai kismisére mentek, hiszen otthon a napi teendőkön kívül lányuk, menyük öltöztetésénél is segíteniük kellett. Nagymise után csoportokba verődve elbeszélgettek az emberek, aztán ki-ki ment ha/a az ünnepi ebédre, ami húslevesből, töltött káposztából és kocsonyából állt. A gyermekek megajándékozása ezen a napon új szokás, a második világháború után terjedt el. Többnyire édességet kapnak. Vasárnap délután a legények elmentek a szeretőjükhöz csakúgy, mint máskor. Éjfél után már nem illett maradni, akkor összegyűltek a kocsmában. Mulattak amíg kedvük tartotta, aztán még hajnal előtt elindultak öntözködni a lányokhoz, öt-hatan voltak egy csoportban cimborák, rokonok. Nem volt semmi kialakult rend, hogy kihez mennek előbb, ahogy éppen az útjukba esett. Legfeljebb akinek már „kedvesebb szeretője" volt, éjfélkor, mielőtt elment a kocsmába, külön megöntözte. 12—14 éves lányhoz, aki már kimaradt az iskolából, mentek. Volt rá eset, hogy többet ittak a kelleténél és ahol érték a lányokat vederrel öntötték rájuk a vizet, sőt a patakba is belehúzták őket. Hiába bújtak el padlásra, csűrbe, nem volt menekvés. Előfordult, hogy a menyecskéknek is kijutott, attól függött, a férjét milyen embernek ismerték a legények. Az illemtudóbbak ahogy bejöttek, az ajtó melletti vizlócáxó\ felvették az. ivóbdclogot, findzsái megmerítették a vederből és a lány fejére, utóbb már csak a kezére öntötték. „Adj isten egészségedre!" — mondták