Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Csorba Csaba: Vár és város megváltozott kapcsolata a XVI-XVII. században (vázlatos áttekintés)

Amennyiben ostromra került sor, a polgári lakosság megritkult, sokan elmenekültek, a helyben maradottak általában részt vettek a védelemben. Az ostrom során többnyire ellentétek jelentkeztek a polgári lakosság és a katonaság között (pl. Temesvár, Székesfehérvár), s kritikus helyzetben a polgárság fokozott nyomást igyekezett gyakorolni a katonai vezetésre a harc beszüntetése, a megegyezés irányában.

A városok másik csoportját azok a települések alkotják, amelyek mellett nem állt vár. Példa erre Sopron, Pest, Nagyszombat, Selmecbánya, Besztercebánya, Körmöcbánya, Korpona, Bártfa, Eperjes, Szeben, Kassa, Lőcse, Kolozsvár, Beszterce, Szászsebes, Medgyes, Segesvár, Brassó, Nagyszeben, Nagybánya, Ruszt, Modor, Szentgyörgy, Bazin stb. E városoknál (leszámítva az erődvárosokat, mint Kassát, Érsekújvárt) a polgárőrség mellett a városban általában néhány száz fős katonaság állomásozott helyőrségként, s ezt egészítették ki a város polgársága által kiállított kontingensek. Jó néhány városban a külső falövön kívül még a központban, a templom körül is létezett egy belső erődítmény, amely mintegy várként, végső menedékként szolgált (Selmecbányán, Besztercebányán, Körmöcbányán, Debrecenben, Medgyesen, Segesváron stb. Voltak városon kívüli fígyelőtomyok is, pl. Korponán.

Az egyes erődített városok védőöve rendkívül különböző. Többségük, főleg az, amely nem eset a török fő támadási irányában, egészében középkori, elavult, a karcsú középkori tornyokkal megszakított falakat legfennebb egy-egy barbakán vagy ágyútorony erősítette meg. Bástyás rendszer kiépítésére általában nem volt lehetőség. A városok egy részének katonai szempontból előnytelen fekvése (Kolozsvár, Brassó, Selmecbánya pl. völgyben feküdt, Pécs fölé magasodott a Mecsek) miatt költséges bástyás rendszer kialakításának eleve nem is volt különösebb értelme. Ezek a városok, ha jelentősebb támadó erő jelent meg előttük, általában rövid idő alatt meghódoltak.

Elsősorban az alföldi városokat s általában a mezővárosokat nem kőfal védte, hanem csak fából rótt palánk, sánc és árok (Debrecen, Miskolc stb). Jellegzetes csoportot alkottak a hajdúvárosok-hajdúpalánkok. Ezek valójában sajátos erődvárosoknak is tekinthetők, hiszen lakosságuk teljes egészében katonacsaládokból állt. A településen belül általában fal övezte a belső védelmi központnak számító templomot, ezenkívül palánk vette körül a települést, amely az alföldön a körhöz közelítő alakú volt, tehát ennyiben, s centrális alapelrendezésében az „ideális város” egy sajátos magyar változatának is tekinthető, természetesen csak formai szempontból, hiszen valójában semmi köze nem volt e város-teóriához. A hajdú-telepek erődítményei komolyabb ostromnak nem tudtak ellenállni, ez bebizonyosodott az 1660. évi török hadjárat alkalmával is. Nem is volt ezeknek a célja, hogy versengjenek a várakkal vagy erődített városokkal, hanem csak kisebb rabló csapatok ellen védték a

98