Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Csorba Csaba: Vár és város megváltozott kapcsolata a XVI-XVII. században (vázlatos áttekintés)
kai. A térkép hiányát a helyszíni szemle sem pótolja. Már csak azért sem, mert többnyire nincs olyan építmény (vagy magaslat) melyről lenézve pontosan tudnánk követni szemünkkel az egykori város kiterjedését, falainak helyét, irányát. Az újabb építmények (városnegyedek) miatt a szemmel történő becslés nem elégséges, hogy például hasonló jellegű és fekvésű városok egymáshoz viszonyított területét nagyságrendi sorba állítsuk (pl. az alsómagyarországi bányavárosok: Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya). Az ideális az lenne, ha legalább a nagyobb városokat kivétel nélkül sorba tudnánk állítani.8 A terület-nagyság, az utcák és a lakótömbök számbavétele a népességszám becslését segíti, lévén igen sok városról nincsenek pontos és teljességre törekvő összeírások a korszak városának lakosságáról. Az erődített városok területének nagysága hadászati-harcászati szempontból sem közömbös, amit jól érzékelték már a XVI. században is. Legtalálóbban a város nagysága és az ostrom közötti összefüggéseket az itáliai Francesco De Marchi fogalmazta meg katonai építészeti elméleti művében (Della architettura militare...Brescia, MDXCIX), melynek lényege Hajnóczy Gábor összefoglalása alapján a következő: Több okból könnyebb a nagyobb várost védeni, „mivel a bástyák között így nagy a távolság, a tüzérség jobban érvényesül. Minthogy nagyobbak a bástyák, lényegesen tágasabb hely van az ágyúk mozgatására. Végül egy nagy erődítmény megvívásához hatalmas költségek kellenek, mert nagy hadsereget kell mozgósítani.”9 Az, hogy a magyarországi városok területe általában viszonylag kicsiny volt (10-30 ha), a törökök számára megkönnyítette az ostromot, mert viszonylag kis erőkkel körül lehetett ezeket zárni, s nem kellett túlságosan nagy tüzérséget mozgatni. Vagyis nem volt szükség a szultán vezette török főerőket újra és újra felvonultatni, hanem elegendő volt egy-egy pasa vezetésével a magyar területen állomásozó török haderőből verbuvált támadó sereg a legtöbb ostromművelet megvalósításához. Szembeszökő a különbség, ha a magyar kisvárosok ostromát az egy-kétszáz ha-os vagy még nagyobb nyugat-európai városok ostromához hasonlítjuk (Itáliában, Francia- és Németországban). Az egyes erődítmények nagysága és az ostromlásuk gyakorlata közötti összefüggéseket tudomásunk szerint eddig a magyar hadtörténetírás nem vizsgálta, csupán a védőművek színvonala és az ostrom közötti (természetesen szintén alapvető fontosságú) összefüggéseket. Az egyes erődítmények katonai értékének megítélésében mind a kortársak, mind a hadtörténészek olykor rendkívül szélsőséges nézeteket vallanak. Az alapvető gondot e tekintetben a források értelmezése jelenti. Abban egyöntetű a kutatás álláspontja, hogy Evlia Cselebi vár és városleírásairól le kell hántani a jellegzetes „keleti stílus” túlzásait, - elsősorban a számok és méretek vonatkozásában. A magyar és nyugati szerzők írásainak kritikai interpretálása tekintetében sem szükségtelen azonban az (eddiginél fokozottabb) óvatosság. Ha egy korabeli leírást kézbeveszünk, mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, 93
