Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Domokos György: A várak jelentősége és a császári seregek ostromtechnikája a felszabadító háborúban
zord időjárás rendre meggátolta az eredményes befejezést (Eperjes, 1684; Eger, 1685; Várad, 1691). Több esetben olyan hadvezetési hibákkal is találkozhatunk, mint a - legalább is számomra érthetetlen - késlekedés (Temesvár 1695; Bihács, 1697), vagy a rossz előkészítés, a feladathoz képest elégtelen erő (Belgrád, 1693), az utánpótlás, az ostromszerek hiánya (Eperjes, 1684; Ungvár, 1685; Belgrád, 1693; Bihács, 1697). Ennek alapján tehát azt kell megállapítanom, hogy nem elsősorban az ostromtechnikában volt a hiba (kivéve persze Buda 1684-es ostromát). Ezekben a vereségekben azonban többször a fentieknél is nagyobb szerepet kapott az ellenfél. így pédául néhány esetben a védősereg aktív ellenállása is közrejátszott a támadók meghátrálásában (Eperjes, 1684; Várad, 1691), máskor a török mezei sereg felbukkanása kényszerítette a keresztényeket az ostrom feladására (Érsekújvár, 1683), olykor pedig ketten együtt vívták ki a győzelmet (Buda, 1684; Belgrád 1693). Szólni kell itt arról is, hogy egyes török helyőrségek az ostromlók technikai fölénye ellenére néha meglehetősen sokáig tartották magukat: Érsekújvár 1685-ben 26, Buda 1684-ben 112, 1686-ban 75, Belgrád 1688-ban 30, 1693-ban 39, Várad 1692-ben 38 napig.32 Természetesen akad ellenpélda is: Lippa 1688-ban csak 3 napig állt ellen. A formális ostromok után röviden áttekinteném még a császári és birodalmi sereg egyéb módszereit is a várak elleni támadásoknál. Itt elsősorban a rajtaütések és a legfeljebb csak némi tüzérségi előkészítéssel végrehajtott rohamok magas számát emelném ki. Mindkét eszközt leginkább a Balkánon harcoló, viszonylag kisebb létszámú keresztény erők alkalmazták, főként a másod-harmadrendű várak ellen. Ugyanakkor külön említést érdemel Mercy, Heißler és Petneházy 1685. évi őszi hadjárata, ahol valamennyi erősséget, köztük a fontos Szolnokot, rajtaütéssel foglaltak el. Ágyúzással, mint a megfélemlítés legjobb eszközével, többnyire a jelentős polgári lakossággal rendelkező erődített városokat (Kisszeben, Lőcse, Brassó), valamint az egészen apró, igen csekély őrségű várakat (Vác, Csókakő, Sírok, Csíkvár) igyekeztek megadásra bírni, bár olykor nagyobb erősségek is kapituláltak a kíméletlen lövetés hatására (Kaposvár, Jenő). Kiéheztetéssel csak néhány, igaz kulcsfontosságú várat szereztek meg a szövetségesek. Végezetül tehát ismét meg kell állapítanom, hogy a várak és a várharcok szerepe lényegében nem csökkent a felszabadító háború idején sem, jóllehet a mezei seregek (egymás elleni) akciói minden korábbinál nagyobb jelentőséget kaptak. A mezei seregek ugyanis nem vállalhatták át a várak területvédő feladatait, szükség volt rájuk a hadműveletek hátországának 80
