Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)

Gróf Péter: Adalékok a Dunakanyar avarkorához

ADALÉKOK A DUNAKANYAR AVARKORÁHOZ 97 ez megkönnyíti az egyes lelőhelyek és révhelyek egymáshoz rendelését. Ugyancsak közismert az átkelőkhöz tartó római és középkori utak nyomvonala is. Melis Katalin vetette fel: miért szorultak háttérbe a korábbi — megyeri, csepeli — révek a 10-11. századi, jenői, óbudai, pesti átkelőkkel szemben; az avar és magyar lelőhelyek újravizsgálatát hangsúlyozva (IRÁSNÉ MELIS 1983, 29-30, 53). Bár e kérdés témánk szempontjából is jelentőséggel bír, térben és időben túl is mutat azon, ezért jelen keretek között részletesebben nem foglalkozunk vele. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a főváros területe az avarkorban is fontos útvonalak, régiók találkozási pontja volt, ennek megfelelő megszállásra utaló lelőhelyhálózattal. A dunai átkelőkről lévén szó, beszélnünk kell a Dunáról mint vízi útról, amely már a kiváló úthálózattal rendelkező rómaiak idejében is a legolcsóbb és leggyorsabb szállítási lehetőség volt. Az avarok hajózásáról Baján kagán szerémségi hadjáratai — bizánci források az avarok által használt tutajról, hajóról, hídverésről beszélnek — óta nincs adatunk, ettől függetlenül ennek megléte nem zárható ki (SZÁDECZKY-KARDOSS 1992, 46^9, 135). A budapesti átkelőkről szólva említést tettünk az utakról. A római úthálózatot jól ismerjük, ennek középkori használatáról, sőt a nyomvonalak legújabbkori továbbéléséről számos adatot sorolhatnánk. Az avarokat közvetlenül megelőző időben a langobard megszállást kirajzoló temetők elemzése kapcsán Bóna István megjegyzi, hogy azok egy része római erődítmények mellett található, de nem e romos építmények, hanem az utak használata miatt. Erre legérzékletesebb példa a Dráván túli langobard terjeszkedés, amelynek egyik célja Eszék (Mursa) és Vinkovci (Cibalae) birtoklásával a néhai Pannónia Secunda egyik legfontosabb, a Sirmiumból jövő és itt észak, nyugat és dél felé ágazó útcsomópontjának ellenőrzése (BÓNA 1974; BÓNA 1993, 136-137). Bár konkrét adatok — tudomásom szerint — az avarok úthasználatára nem állnak rendelkezésünkre, semmi okunk kétségbe vonni, hogy a középkori magyar úthálózat alapját képező római közlekedési vonalak a 6-9. században is jelentőséggel bírtak (1-3. kép). Az általunk tárgyalt régió szempontjából ismét csak Budapest területe a kiemelendő, mivel az utak és tájegységek találkozásáról van szó, amit a régészeti leletek is jól mutatnak. Feltételezzük, hogy a Duna menti, elsősorban katonai jelentőségű limes út dunakanyari szakasza az avarkorban — amennyiben használták — kevésbé volt fontos, mint az Árpád-kortól politikai és gazdasági szempontból kiemeltebb Buda-DorogEsztergom vonal (4. kép). A folyóátkelők és utak mellett az emberi megtelepülést elősegítő más természetföldrajzi adottságokat is meg kell vizsgálnunk a Dunakanyarban. Az avarkor gazdasági-társadalmi viszonyaira vonatkozólag már egyre árnyaltabb kép bontakozik ki. A nagyállattartó közösségek téli-nyári szállásai mellett a 6-7. századtól az avar köznép zöme tartósan lakott településeken élt. A szük körű, előkelő, díszes övvel ellátott katonai vezetőréteg a határokat, a hatalmi központokat és a birodalmon belüli stratégiai pontokat vigyázta. Az avar településeken — a régészeti leletek, kerámia, állatcsont fajta szerint megoszlása, mezőgazdasági eszközök stb. alapján — főleg a késő avarkorban békés, falusi kultúra nyomait találhatjuk. Kérdés, miként volt alkalmas a Duna-mente a fenti életmód folytatására? Ehhez megfelelő terjedelmű (szántó)földre, legelőre, vadászóhelyekre, vízre, fára volt szükség. Ezek közül a víz, a fa és a vad fölös menynyiségben állt rendelkezésre a Dunakanyarban. A földművelésre és nagyobb tömegű állat tartására alkalmas terület már kevésbé. Mint korábban említettem, nagyobb sík térség Pilismarót után már csak a Szentendrei szigeten, ill. Szentendre után található. A Kárpát-medence képe az elmúlt évezredekben, évszázadokban leginkább vízrajzi szempontból változott. Történeti forrásokból és néprajzi megfigyelésekből tudjuk, milyen jelentőséggel bírt az ártéri gazdálkodás a középkorban egészen a folyószabályozásokig. A rideg állattartás két nehéz időszakában — a nyári aszály és kemény tél idején — különösen jelentősek az ártéri legelők. Az avarkor esetében azonban ér-