Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)
Gróf Péter: Adalékok a Dunakanyar avarkorához
96 GRÓF PÉTER A Dunakanyar avarkori megtelepedéshez szükséges feltételeit vizsgálva: a legelő, víz, szántóföld, vadászterület (erdő?) mellett egyegy politikai-katonai központ meglétére, ennek hatására, valamint a folyó átkelőhelyeire, s az utak szerepére kell gondolnunk. A dévényi kaputól síkvidéki folyóként viselkedő Duna Esztergomnál, a Dunakanyar nyugati kapujánál lép be a visegrádi szorosba. A Börzsöny ormaival szemben a jobb parton levő árterületek és teraszok jöhettek számításba nagyobb lélekszámú népesség megtelepedésére. Nem véletlen, hogy a Dunakanyar egyik legnagyobb sírszámú temetője a pilismarót-basaharci sík területen, az ártér határán, a Hosszúhegy lábánál található. Ettől kezdve kiterjedtebb lapos terület csak Dunabogdány után, részben a Szentendrei szigeten, majd Szentendrétől, ill. a bal parton Vác környékén jellemző. Az Ipoly völgyben a bal parti teraszok érdekesek számunkra. A Duna vonalán a gázlók, átkelők közelében számolhatunk kisebb-nagyobb temetőkkel. Gázló a vízfolyás két szomszédos kanyarulata közötti kis mélységű átmeneti szakasz, ahol alacsony vízállás esetén át lehet gázolni a vízen. A Pallas, ill. a Révai Nagylexikon meghatározása szerint: „folyó vagy állóvizek oly sekélye, amelyeken emberek vagy állatok és szekerek (ágyuk) híd vagy hajó nélkül átgázolhatnak", ill. „fontosak gázlók mint őstörténelmi régiségek lelőhelyei ... átkelésnél elveszett podgy ász előkerülése kotrásnál". Figyelemre méltó a néprajzi szakirodalom a gázlóval kapcsolatos azon megjegyzése, mely szerint a 16-17. századi magyar marhakereskedők nemcsak a településeket, hanem a révátkelőket is elkerülték, mivel a szilaj marhát a kompra nem lehetett ráterelni, inkább a gázlón úsztatták át (MNL 1979,275). A népvándorláskor és a korai középkor nomád-félnomád népeinél hadjáratok alkalmával, nincs mindig lehetőség a legkedvezőbb átkelési hely megválasztására, 2 ilyenkor felfújt vagy ruhákkal kitömött bőrtömlők segítségével úsztatnak át a folyókon. 3 Más a helyzet békés helyváltoztatásnál, amikor tetemes állatállománnyal, a családok háztartásával, felszerelésével, kocsikkal való vízi közlekedésnél a fenti későközépkori példához hasonlóan a gázlók nagy szerepet játszottak. A fentiek alapján próbáljuk sorra venni a Dunakanyar gázló-, és átkelőhelyeit. Folyásirányban Esztergom az első és az egyik legfontosabb, a történelem folyamán kialakult átkelőhely. Az írott források különösen az Árpád-kori távolsági kereskedelmi utakhoz kapcsolódó fontosságáról beszélnek. A Várhegy a mindkét oldalon síkvidéki partszakasz, a Garam torkolatával átellenben levő pontján a kelták óta stratégiai jelentőséggel bír. Már itt szeretném megjegyezni, hogy Esztergomban, feltehetően a nagymérvű középkori és újkori rátelepülés miatt igen csekély, szórványos avarkori leletanyagot ismerünk (MRT 5,78-83; MOLNÁR 1994, 143-154). A Pilismarót környékén kiszélesedő folyóvölgy következő fontos átkelője a szobi, innét az összeszűkülő visegrádi szorosban nincs jó gázló, egészen a Szentendrei sziget csúcsáig, ahol római őrtornyok, erődök (Kisoroszi), a túlparti Barbaricumban pedig a nógrádverőcei hídfőállás jelzi az átkelési lehetőséget, amelyet a 4. századból források is megerősítenek, mint egy-egy római bosszúhadjárat kiinduló vagy végpontját (Soproni 1972,42). A szigeten a — szintén római őrtoronnyal „jelzett" — tahi rév említendő. Bár a Dunakanyar területén Budapest már kívül esik, a lelőhelyek, gázlók, átkelők és utak összefüggéseiről a főváros jobb kutatottsága miatt számos érdekes megfigyelés és feltevés született, László Gyulának az 1942-es Budapest történetében közzétett, sok szempontból máig figyelemreméltó gondolatai óta (LÁSZLÓ 1942, 781-818). Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a Dunakanyar és Budapest avarkori természetföldrajzi, topográfiai viszonyainak összehasonlításával igen óvatosan kell bánnunk, elsősorban módszertani és kutatástörténeti összefüggéseket érdemes felvetni. A főváros területéről az avarkor teljes időszakából ismerünk előkelő, középrétegbéli és szegényebb lelőhelyeket (Szőlő u., Farkasrét, Törökbálint, Csepel, Tihany tér, Lóversenytér, stb.) (NAGY 1973, 196-205). A dunai átkelőkről a római kortól a középkorig számos adat áll rendelkezésünkre,
