Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1998)

Hermann Róbert: Poeltenberg Ernő, a szabadságharc tábornoka

A remények azonban október 4-én este a semmibe tűntek. A porkoláb végigkutatta a foglyok szobáit, nincs-e náluk fegyver, majd felszólította őket, legyenek készen, mert másnap reggel 7 órakor a haditörvényszék elé kell menniük.

122 Október 5-én reggel hétkor a hadbíróság felolvasta a vádlottaknak a halálos ítéletet. A vádlottakat ezt követően visszakísérték a cellájukba, s mindegyikükre ötfőnyi őrség vigyázott a továbbiakban. A várparancsnokság a délutáni órákban az aradi minorita kolostorból papokat kért az elítéltek vigasztalására. A szerzetesek éjjel kettőkor indultak a várba. Poeltenbergnek Sujánszky Euszták nyújtott lelki vigaszt.

123 Poeltenberg könnyes szemekkel beszélt családjáról. Elmondta, hogy előző este levelet kapott feleségétől, „melyben őt kecsegtette, hogy rövid idő múlva megszabaduland, mert — írá neje — a főminiszter úr ő n[agy]m[é]lt[ósá]ga, kinél Bécsben férje élete és szabadon bocsáttatásáért könyörgött, őt erről biztosítá". „Igaz írt - mondta Poeltenberg - nemsokára megszabadulok!" Megmutatta Sujánszkynak legkisebb gyermeke első levelét, amelyet az „két vonal között" írt apjához.

124 A vértanúhalál Az elítélteket október 6-án reggel hat órakor a lelkészek kísérték a vesztőhelyre. Sujánszkyval Aulich és Poeltenberg mentek. Poeltenberg állítólag így szólt társaihoz: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni". Mondta-e Poeltenberg e szavakat vagy csak a hatásos megfogalmazásokat kedvelő utókor szeretett volna ilyen frappáns mondatot hallani az első vértanú szájából? Nem tudni. De a megfogalmazás, ha nem is hiteles, legalább is hihető, s a kivégzettekről aligha lehet pontosabb jellemzést adni.

125 Az ítéletek felolvasása után a foglár katonai szokás szerint háromszor egymás után kegyelmet kért az elítélteknek. „Istennél a kegyelem" - hangzott mindannyiszor a válasz. Ezután a foglár odalépett Poeltenberghez, tisztelgett, majd így szólt: „Kérem, kapitány úr", majd levette kezéről és lábáról a bilincseket. Poeltenberg egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz, és sorra megcsókolta őket. Ezután a porkoláb a hóhérhoz vezette. Poeltenberg fellépett az akasztófa alatt álló zsámolyra. „A hóhér a kötelet a nyakára teszi, s a vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja zsámolyt Poeltenberg alul [!], a másik kettő teljes erővel húzza lefelé a karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre célt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt, s Tichy őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást" - írja Baló Béni református lelkész.

126 „Legelső volt tehát, ki tőlünk e földön örök búcsút vett, Poeltenberg Ernő - írta visszaemlékezésében Vinkler Brúnó szerzetes. - ...előbb a Sándor-huszároknál kapitány, ezredével 1848 nyarán Magyarországba jővén a minisztérium rendelete következtében az alkotmányra megesküdött, s az időtől fogva esküje és becsülete által a nemzet ügyéhez kötve ahhoz végiglen hű maradt".

127 122 KATONA Tamás, 1979. II. 153-154., 194-196. 123 Uo. I. 253-254. 124 VARGA Ottó, é. n. 161. 125 Először SZILÁGYI Sándor, 1850. jegyezte le, 130. Valószínűleg innen került át Varga Ottó Poeltenbergről írott életrajzába. VARGA Ottó, é. n. 72. 126 KATONA Tamás, 1979. I. 281. 127 Uo. I. 263.