Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán

Egy idő után engedélyt kaptunk arra, hogy levelet küldjünk haza. Egyszer egy héten lehetett levelet írni, amit elolvastak, mielőtt elküldték volna. Elolvasták azt is, amit hazulról kaptunk. Volt úgy, hogy egy hónapos késéssel kaptuk meg a hazaiak levelét.

Én mérgemben azt mondtam, hogy ha ilyen soká adják ide a levelet, törüljék ki vele a feneküket. A levél akkor már nem érdekes, ha egy hónapos késéssel érkezik. Ezt a táborparancsnok, akit az internáltak választottak maguk közül, visszamondta a rendőrőrsön.

Az őrsparancsnok magához hívatott és kérdőre vont: "Mit üzentél nekem?" Én azt válaszoltam: "Ha nem mondták még meg, megmondhatom."-"Mit szólnál hozzá, ha megtenném és utána a szádhoz törülném?"

Csípőre tettem a kezem, úgy válaszoltam:"Próbálja megtenni!"

Nem ijedtem meg tőlük.

Az őrök különbözőképpen viselkedtek velünk szemben. Volt, aki durván beszélt- hozzánk, az asszonyokat is letegezte. Volt a rendőrök között emberséges is. Egyszer például nagyon beteg lett a másféléves kisfiam. Be kellett vinni Karcagra a kórházba. Biztosan nagyon megszomjazhatott és valami szennyes vizet ivott. Nagyon sokáig csak annyit mondogatott:"Igyál, igyál, igyál."

Amikor mentünk Karcagra, rendőr kisért természetesen bennünket Ez azonban azt mondta mikor beértünk Karcagra: "Illésnél Én megyek előre, maga megjöjjön szépen utánam!"

Az egyik őr így, a másik úgy bánt velünk. Kinek, mit mondtak rólunk. Később, amikor jobban megismerkedtünk a brigádvezetővel meg az előmunkásokkal, csodálkozva mondták: "Maguk olyan rendes emberek. Pedig nekünk azt mondták, hogy maguk grófok, naplopók, tolvajok, gyilkosok!"

A karcagi kórházban az orvosok nagyon rendesek voltak hozzánk. A gyermekemet gondosan gyógyították, de közben mégis annyira legyengült, hogy visszamaradt a fejlődésben, sőt visszaesett. Később újból meg kellett tanítani járni és beszélni. Hároméves korában is még pelenkázni kellett.

A szüleim engedélyt kaptak, hogy meglátogassák a gyereket a karcagi kórházban. Nagyon elszomorította őket, hogy ilyen állapotban találták, ezért elhatározták, kérvényezni fogják a hazaengedését. Szitovszky tanár írta meg a kérvényt itthon. A kérelem nem volt eredménytelen, engedélyezték a gyerek hazavitelét. Szerencsénk volt. Mások is megpróbálták, de nekik nem engedték meg a gyerekek hazaküldését.

Egy este jött a táborba egy motorkerékpáros rendőr, de akkor nem szóltak egy szót sem, csak másnap reggel közölték, hogy vihetjük a gyereket Debrecenbe, a rendőrkapitányságra.

77