Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

IV. A népi kultúra változásai

A learatott terményeket szekéren szállították a szűrű-re, vagy közvetlenül a tároló helyre. A búzahordás olyan társasmunka volt, melyen a legközelebbi rokonság összefogott. A különböző anyagok szállításához a szekeret mindig másképpen szerelték fel, alakították át. Búza hordáshoz az oldalakra vendégoldalrudakat akasztottak, melyeket keresztfákkal a szekér oldala fölé emeltek. A szekér derekába ponyvát tettek, hogy a szemek az úton el ne csorogjanak. A megrakott szekeret két darab csigás kötéllel jó erősen lekötötték. Szénaféle szállításakor a vendégoldalt nem emelték fel, hanem a keresztfákat rá helyezték. Kukorica, napraforgó, tök szállításakor a szekér oldalát deszkákkal felmagasították, hogy több férjen rá. A szekér a parasztember legfontosabb szállító eszköze. Fakó állapotban vándor faragók, kerékgyártók vásárokon árulták, vagy megrendelésre készítették s a gazda ízlése és tehetsége szerint vasaltatta be kovácsokkal. Két fő típusa volt, az ökör szekér és a4ó szekér. Előbbinek csuklós rúdja volt, utóbbinak merev s ez hámfákkal volt felszerelve. Falunkban legrangosabb a 6 ökrös fogat volt, a ló csak a XX. században kezdett előtérbe kerülni. De lóból háromnál többet itt nem fogtak sohase egy szekérbe. A szekér nagyságát az oldalak hosszúsága alapján, sukkal mérték (sukk- láb, 31,6 cm). Legelterjedtebb a 7 sukkos szekér volt. A szekér kiegészítő tartozéka volt egy első és két hátsó — egy egyenes és egy görbe — saroglya s a vesszőből font kas. A kocsis részére ülést Ís tettek. Ez lehetett egyszerű keresztbe helyezett deszka, vagy csatos ülés. A bőrrel fedett, néha rugós ún. karos ülést csak akkor tették fel, ha rangosabb vendéget szállítottak. A gabonát az 1910-es évekig lóval nyomtatták.

11 A szűrűt a nagyobb gazdák saját udvarukon, a színás-, vagy szürüs kertben készítették el. A város terményeit és a dézsmákat a város kertjében nyomtatták. A falu széli hátasabb legelőkön megengedték, hogy közös szérűket készítsenek, de arra is volt példa, hogy a szántóföldek végében döngöltek közös szérűket.

18 A lovas gazdák maguk nyomtattak, akinek nem volt lova, az bérben fogadott nyomtatót. Többen bandába álltak össze s úgy jártak nyomtatni.

19 A nyomtatás mellett mindvégig ismerték a kézi csépet is. Akinek kevesebb termett, az cséppel verte ki, de az is, aki tetőfedés céljára, kötélnek zsuppszalmát akart nyerni. Cséppel verték ki a kölest, borsót, lencsét is, egészen az 1940-es évekig. A cséphadaró tehát egyetlen házból sem hiányzott. (A háborús években sokan ezzel csépeltek el olyan gabonát, melyet nem akartak az ellenőröknek bevallani). A babot, napraforgót rövid bottal csépelték el. A kukoricát főként kézfejre húzható tengeri morzsolóval hántották, de a legutóbbi időkig használták a régebbi vas szurká/ót, mellyel fellazították a csövön a szemeket s utánna csutkavéggel dörzsölték le. A kendermagot úgy nyerték, hogy a magos kendert ponyva fölött ferdére állított deszkához verték. A hüvelyeseket néha kézzel bontották ki. A gabona'cséplésben forradalmi változást a cséplőgép megjelenése hozott.

20 Nálunk 1910 körül jelent meg az első gőzcséplőgép. 1918-ban már négy cséplőgép volt a faluban, elegendő ahhoz, hogy az összes gabonafélét elcsépelje. Mind a négy gép bércséplő tulajdonos kezében van. Az 1920-as években megjelenik az első traktorral hajtott cséplőgép, de ez még nem tudta felvenni a versenyt az üzembiztosabb gőzcséplőkkel, melyek közül ekkor már egy magánjáró volt. A gőzcséplőgépek a nyomtatást pár év alatt teljesen megszűntették. Ekkor a szűrüket a falu melletti gyepen alakították ki. Itt a géptulajdonosok előre kicsóváztatták az egyes szűrük helyét s ezt jelentkezési sorrendben osztották ki a csépeltető gazdáknak. Pár év múlva már szinte mindenkinek kialakult a helye a lógerben. Általában azok kerültek előre, akiknek több gabonájuk volt. A hordás nagyjában egyidőben történt s a felépített hatal-