Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
IV. A népi kultúra változásai
Az első világháború előtt a kukoricát is szórva vetették, később legtöbben — még az 1940-es években is — az eke után a barázdába pergették a magot. Voltak, akik a friss szántásba csizma sarokkal nyomkodták bele a szemeket. Néhányan az eke kormányra szereltettek egy tölcsérrel ellátott csoroszlyát, melyen keresztül maga a szántó ember juttatta a magot a földbe. Az 1930-as években kitaláltak egy rugóval működő kézi ültető szerkezetet, mellyel zsinór mellett négyzetesen is lehetett kukoricát ültetni. A burgonyát mindvégig kézi eszközzel, kapával ültették a földbe. Régebben össze-vissza, egymástól kb. egy-egy kis lépésre, később a táblán keresztbe sorokba, majd az 1930-as évektől a szántás nyomán minden harmadik ormóba. A házi kertekben minden fajta magot kézzel pergettek bele a földbe s kézi gereblyével takarták be. 16 A szántóföldi növényápolásban a kapáláson kívül kézzel, illetve kézi eszközzel végezték a búza gyomtalanítását az ún. acatolást. A tiszta búza közül sallóval vágták le a búzánál magasabbra növő rozsszálak kalászát. Az acatolás, konkolyozás, rozsolás társaságban Ís végezhető munkák. Hagyományos módszerekkel történt a növények, a termés betakarítása is. A gabonát a XVIII. században végig zömmel sallóval aratták, csak igen ritkán, a nagyon hitványra sikerült búzát kaszálták le. A kaszás takarás a XIX. század második felében váltotta fel a sallós aratást. A sallóval aratott búzát minden esetben kévébe kötötték, s a kévéből 18 kévés kereszteket raktak. A legalsó kévét talló-kévének, a legfelsőt pap-nak, az alatta levőt rektor-nak mondták. Korábban a kaszás búzát nem kötötték kévébe, hanem rendre vágták, összegyűjtötték s vontatóba rakták. A kaszás takarás elterjedése után azonban a kaszával nem rendre, hanem rá-vágtak, s ezt markokba szedték, ezt pedig szabályosan kévébe kötötték. Jellemző, hogy maguk az aratómunkások egymás közt még a két világháború között is aratás-tói beszéltek, míg a gazdák ekkor már mindig takarást emlegettek s a munkásokat Ís takarók-nak nevezték. A gabona vontatásáról nincsenek adataink. Némelykor kévékbe kötötték, keresztekbe rakták az árpát és a zabot is, de ezt gyakran kötetlen formában csomózták össze s így csépelték el. A szénafélét s minden szálas takarmányt kaszáltak, s rendekben szárították meg. Egy-két napos szikkadás után a rendeket fa villával megforgatták. Ha megszáradt, ugyancsak fa villával gyűjtötték össze. A reggeli órákban, mikor még nem volt teljesen száraz a rend, előbb feksirkézték, azaz villányi kis csomókba szedték, majd ezekből villahegyeket, vagy rudasokat raktak. Ezeket villahegyhordó rudakkal összehordtak s ha teljesen száraz volt, boglyákba, ha nem, kisebb kerek csomókba, vontatókba rakták. A boglyák tetejét szénából sodort kötelekkel alaposan lekötötték. A tallót nagy gereblyével, briigő-vel felgereblyézték. A kaszálás után elmaradt szálak szégyent jelentettek a kaszásnak. Ezeket katonák-nak nevezték. A kukorica csöveket régebben csuhástól törték le s odahaza társas összejöveteleken fosztották meg (kukorica fosztó). Az első világháború óta kint a tövén letörik a csöveket, zsákokba gyűjtik, mely zsák a nyakukba van akasztva. Ha a zsák megtelt, csomókba, vagy közvetlenül a szekérre gyűjtötték. Akinek gyenge körme volt, a csuhé/' felbontására kis kihegyezett fadarabot, tengeri bontót használt. Minden egyéb termést kézi eszközökkel szedtek le. így a napraforgó tányérját a legújabb időkig sallóval vágták le. Kapával vágták fel a burgonyát s azt kézzel szedték kosarakba majd zsákokba. A kukorica szárat kaszából készített kacurral vágták le, kévébe kötötték, majd a kévéből kúpokat raktak össze, melyet tökindával összekötöttek. A kendert nyűtték, a répát ásóval forgatták ki a földből s leveleit kézzel törték le.
