Jankó Ákos: Hajdúvid (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 4. Debrecen, 1963)
A tanyavilág népe
tal. Egyes munkákhoz lányok is szegődtek. Tolna megyében esős időben is foglalkoztatták a munkásokat, a magtárban béizát, borsót forgattak, kerékgyártóhoz vagy kovácshoz osztották be őket. Nagyháton esős napokra nem fizettek a munkásoknak. Itt nem is egész évi munkára, hanem csak egy-egy idénymunka elvégzésérc fogadták a summásokat, annak befejeztével hazaküldték őket, csak a következő munkára volt éyjra szükség rájuk. Ha munkás kellett, akkor a falvakban kidoboltatta a munkavállaló, hogy aki summás munkára vállalkozik, az a munkavállalónál, vagy megbízottjánál jelentkezzen. Nagy Péter elbeszélése szerint a bért az uraság állapította meg, amit a munkavállaló vagy elfogadott, vagy nem, dc néha egyezkedett is az urasággal. Ha az uraság nem akart emelni a megadott és a munkavállaló által kifogásolt béren, akkor a munkavállaló esetleg megpróbálta a megállapított bérért elvégeztetni a munkát, de ha ez nem sikerült, akkor az uraságnak munka közben kellett a bért emelni. A summás munkán minden férfi keresett naponta 1 pengőt, a nők pedig 80 fillért. A férfiak pénzjárandóságukon kívül kaptak naponta 1 kg kenyeret, hetenként 1 kg szalonnát és 6 kg krumplit. Ebből a munkások maguk főztek, csak szárított tésztát vittek magukkal hazulról. Tolna megyében teljes ellátást adtak a munkásoknak. A summások közül való szakács minden fél hónapban vételezett fel az uraságtól a summások bérének terhére lisztet, zsírt, szalonnát, cukrot stb., ezekből főzte az ebédet és a vacsorát. Reggel mindenki kenyerct-szalonnát evett. A szakácsok az ebédet a summások után mindig oda vitték, ahol azok dolgoztak. Ünnepnapokon mindenki egy-egy liter bort is kapott az uraságtól. A nyolc hónap után minden munkásnak járt 5 q krumpli, búzában családjának fejadagja és valamennyi tengeri. A többi bért pénzben kapták meg a summások. Az uraság a tengerit — hogy azt ne kelljen szállítani —, ott vette meg, ahol a munkások laktak. így a Tolna megyei uraság Böszörménybe is elküldte számtartóját a böszörményi summások tengerijének megvásárlására. Téglás Mihályné lánykorában Monokra és Golopra járt summás munkára répát egyesíteni. Egy summás csapatban kb. 50-cn voltak dorogiak, böszörményiek, hadháziak és téglásiak. Elbeszélése szerint summás munka nem volt minden esztendőben és egy-egy summás csapat sem maradt együtt több éven keresztül, hanem a munkavállaló évről évre újraszervezte a csapatot, a munka mennyiségének megfelelően szedte össze a falvakban, városokban a summásokra jelentkező lányokat, asszonyokat és férfiakat. Nem minden lány ment el minden évben summásnak. Amikor summás munkát nem vállalt, akkor aratni, csépelni szegődött cl, harmadában kapálni járt, vagy napszámos munkákat végzett. A munkavállaló sem volt mindig ugyanaz az ember, de mint Téglás Mihályné elmondta, nem is felelt volna meg annak mindenki, mert „ahhoz írást is kellett tudni". Az elvégzett munkáért járó pénzt a vállalkozó kapta meg és osztotta szét a munkások között. Néha bc is csapta a munkásokat és sokszor a munkásoknak bizony ezt is el kellett tűrni. Téglás Mihálynéék a summás munkáért járó bért hetenként kapták. A summások között asszonyok kevesen voltak, mert azoknak, különösen ha már családjuk volt, a ház körül kellett maradni. A még gyermektelen fiatal asszonyok inkább elmehettek summásnak, dc ha tehették, inkább ők is otthon maradtak, így Téglás Mihályné is, aki férjhezmenetclckor felhagyott a summásélettel, átadva helyét a fiataloknak, emlékeit az utókornak.
