Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Muzeológia - Lakner Lajos–Szabó Anna Viola–Szoboszlai Lilla: Képirodalom
132 LAKNER LAJOS-SZABÚ ANNA VIOLA-SZOBOSZLAI LILLA Kiállítási enteriőr látogatókkal, Budapest (Fotó: Zsitva Tibor) írók rajzainak láttán gondoltunk arra, hogy egy kamara-kiállításon bemutatnánk nemcsak a kortárs, de a klasszikus magyar irodalom rajzoló szépíróit is. A magyar irodalomtörténetből számos példát ismerünk az írók társ- művészetekbe történő kirándulására, sőt, több író számára tölt be a képzőművészet az írással egyenrangú szerepet - még ha eredményében, jelentőségében nem is versenyezhet egymással a kétféle tevékenység. A kutatások kezdetén például nem győztünk rácsodálkozni Jókai Mór vagy Nagy László rajzkészségére, önmagában is megálló vizuális örökségére. Mindkettejük eredetileg választott mestersége a festészet volt, de míg Nagy László ebbéli tevékenysége ismert volt számunkra, az újdonságot jelentett, hogy Jókai szobrászként és portrérajzolóként is mennyire a tökéletességre törekedett. Jókai kéziratai tiszták, sorai mintha diktálás után folynának egymás után, a rajzok más közegben, önálló képekként jelennek meg, még úti noteszeibe is befejezett kis képecskéket készített. Nagy László azonban fogalmazás vagy fordítás közben a verssorokon, a ritmuson töprengve, tekervényes, „kondorbélás" ábrákkal rajzolta tele a lapszéleket, a füzetborítót, rajzokká göndörítette a szavakat. Az anyaggyűjtés során egyre inkább ezek a rajzok váltak érdekessé számunkra, más íróknál is ilyenek után nyomoztunk, és kerestünk kéziratokat, noteszlapokat, amelyeket rajzok, firkák, a szerző krikszkrakszai gazdagítottak, s amelyek legtöbbször véletlenül, tudattalan gesztusokként kerültek egy-egy teleírt lap szélére. így tehát a kezdeti válogatási szempontot, a professzionális, befejezett munkák - szobrok, festmények, pontosan komponált kész rajzok - gyűjtését felváltotta az autográf kéziratok rajzos, kalligrafikus, szertelen és befejezetlen lapjainak gyűjtése. A kutatás első nehézségét a válogatás adta. Föltérképeztük azokat a közgyűjteményeket, ahol ilyen jellegű rajzok lehetnek, s megindult a kutatómunka, de soha nem lehettünk biztosak benne, hogy nem marad-e ki valami fontos kézirat, fontos szerző, s számba vettük-e valamennyi lehetséges gyűjteményt. Soha nem űzhettük el a bennünk lévő kétséget: valóban megtaláltunk-e minden szépírót, aki rajzolt, firkált, és vajon azokat a rajzokat találtuk-e meg, amelyek a legfontosabbak, pontosabban a legkifejezőbbek és leginkább alkalmasak arra, hogy játékba hozzuk a képeket és a szövegeket. Volt olyan pillanat, amikor egyszerre kiáltottunk fel mindannyian: ez kell, ez remek! Vagy hosszú percekig nevettünk egy-egy olyan kéziraton, melynek szerzőjét az irodalmi kánon egészen más, „magaszto- sabb" szempontok alapján intézményesítette. De e véleményegység sem jelenthetett garanciát arra, hogy valóban azokat a képeket találtuk meg, melyek képesek más képeket és szövegeket előhívni, vagy épp azt a szöveget idézik föl másokban is, ami nekünk jutott eszünkbe, vagy amit mi megtaláltunk. Mindvégig ott bujkált bennünk a kérdés, hogyan lehetne a látogató számára is lehetővé tenni a fölfedezések és meglepetések azon boldogságát, melyet mi a két év2 kutatása során átéltünk. Mert bár fontos, hogy egy kiállítás információt adjon, hogy bővítse/formálja tudásunkat, hogy élményszerú'en mutasson be egy-egy kort, személyt vagy életművet, de mindennél fontosabb a felfedezés öröme, az élmény, amit akkor élünk meg, amikor rájövünk vagy ráébredünk valamire. Azt szerettük volna, hogy időben és karakterben egymástól távoli rajzok kezdjenek valamit egymással, elegyedjenek párbeszédbe, s nemcsak a képek a képekkel, hanem a képek a szövegekkel is, melyeket az alkotóktól a rajzaikhoz válogattunk.3 Természetesen tisztában voltunk vele, hogy e találkozások és dialógusok nem a véletlen művei, vagyis a kapcsolat- háló és a jelentésadás nem teljesen nyitott, hiszen a rajzokat, a firkákat, a fotókat és a szövegeket mi válogattuk. Amikor megláttunk egy képet, csak az általunk ismert szövegek és rajzok jutottak eszünkbe. Segítségünkre volt, hogy ismereteink, olvasmányaink nemcsak átfedték, hanem ki is egészítették egymást - és csak remélhettük, hogy ez rímel majd kiállításunk nézőinek ismereteire is. A végül egymás mellé helyezett képek és szövegek csodálatosképpen mindig játékba kerültek egymással, és ez nem csak írás és rajzolás antropológiai összetartozását bizonyította, hanem azt is, hogy ugyanegy szubjektum, minden kifejezési móddal ugyanazt a belső tartalmat jeleníti meg, csak néha könnyebb a szavak helyett a képiséget választani, és még ha a rajz, természete és funkciója révén is, sokkal „magánemberibb" arcot is mutat. 2 Az első kiállítástfél év kutatómunka előzte meg, de a későbbi bemutatók, majd a könyv összeállítása is kiegészítő kutatásokat igényelt: az anyag mindig bővült és változott. 3 A szerzők rajzaihoz Kerekesné Bíró Éva, Keczán Mariann, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola és Szoboszlai Lilla válogatott szöveget.
