Angi János – Lakner Lajos – Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2013 (Debrecen, 2013)
Iparművészet - P. Szalay Emőke: Rézedények északkelet-magyarországi református templomokban
133 P. Szalay Emőke RÉZEDÉNYEK ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS TEMPLOMOKBAN A reformáció századában eló'ször a hitbeli alapelveket szabályozták, majd rövid időn belül sor került a templomokra vonatkozó első rendelkezések megfogalmazására. Az első zsinatok az 1540-50-es években még nem tértek ki a szertartási edényekre, ezekről először a debrecen- egervölgyi zsinat rendelkezik 1562-ben. A zsinat hitvallása külön foglalkozik az úrvacsora edényeivel. „Az írás ívóeszközről vagy pohárról emlékezik Tehát mindennémű edényeket, akár üveg, akár fa vagy arany, ezüst és cserép legyenek vagy rézből vagy bármiféle ércből készültek, elfogadjuk, csak a visszaélés, fényűzés, babona és botrány legyenek eltávoztatva. A pápista kelyheket, tányérokat elvetjük a babonás visszaélés miatt."' Láthattuk, hogy a szent cselekmények, a sákramentumok, az úrvacsora osztás és a keresztelés céljaira használt tárgyakra semmilyen korlátozás nem vonatkozott. Természetes, hogy a hívek olyan edényekkel tisztelték meg egyházukat, amelyeket értékesnek és méltónak véltek. Ennek következtében a református templomokba az évszázadok alatt minden olyan anyagú és formájú edény bekerülhetett, amelyet megfelelőnek éreztek ezekre a célokra. A gyülekezetekben a mai napig megtalálhatók az elmúlt századok mindennapi asztali edényei. Ez a magyarázata annak, hogy a református egyház tulajdonában vannak, így szinte felbecsülhetetlen tárházai a régi korok un. iparművészeti tárgyainak. A református egyház szertartásai során alkalmazott tárgyak száma viszonylag kevés. A református úrvacsora osztás két szín alatt történik, a szertartás során a gyülekezet tagjai, akik a konfirmáláson vallást tettek hitükről, mindnyájan részesülnek nemcsak a Krisztus testét jelképező kenyérből, hanem a vérére utaló borból is. Ezért eltérés van a katolikus mise és a református úrvacsora edényei között, amely a tárgyak vonatkozásában nem dogmatikai különbségekből ered, és nem is használatbeli eltérés miatt, hanem gyakorlati okokból. A „szent asztalhoz való készületeket" az úrvacsorái pohár, a kenyérosztó tál és a boroskanna alkotja. A református egyház felszerelési tárgyai között találunk vörösréz és sárgaréz edényeket is, mivel ezekből az anyagokból jobbára használati edényeket és mindennapi tárgyakat készítettek évszázadokon keresztül. A templomi szertartási edények közé való bekerülésük tehát már ezért sem véletlen. Mint láttuk, a debrecen-egervölgyi zsinat határozata kifejezetten szól a rézről, mint olyan anyagról, amelyből készülhetnek úrasztali edények. A RÉZMŰVESSÉG TÖRTÉNETE A rézművesek a fémekkel dolgozó mesterek közé tartoztak. Magyarországon a korai időktől jelen voltak. Már a XIV. században tudunk rézművesről Pozsonyban, bár még a következő században sem volt egyszerre egy főnél magasabb a számuk.2 A századok során egyre több mester dolgozott, így ők is eljutottak a céhalakulás stádiumába. A XVI-XVII. században 14 önálló céhszervezetük jött létre hazánkban.3 A rézművesek munkájának alapanyaga a vörösréz lemez volt, amelyből rézedényeket és más konyhai eszközöket alakítottak. Az árszabásokból kitűnően elsősorban fazekakat, lábasokat készítettek, mellettük a pálinkafőző üstök voltak a leggyakoribb termékeik, ezért sok helyen üstkészítőknek is nevezték őket.4 A limitációkban rézművesekként szerepelnek, olykor veresrézművesek vagy kolompárok néven emlegetik őket.5 Ezt láthatjuk 1813-ban a veszprémi árszabásoknál, ahol kolompárosokról vagy veresrézművesekről szólnak. A rézműves munkákról 1626-ból és 1653-ból ismerünk árszabást Kassáról. Majd a XVIII. század közepétől kezdődően Győr, Kassa 1744-ben, Pelsőc 1777-ben, Rozsnyó városa 1810-ben foglalkozott árúikkal. Kaposváron 1812-ben kolompárosokról történik említés, ahogyan a bádogosokat is nevezték, viszont a felsorolt termékek rézműves készítmények. A limitációkban - árszabásokban - a XVIII-XIX. század folyamán úgy tűnik, hogy rézműves névvel mindig a vörösrézzel dolgozókat illették, míg ha sárgarézből készítették termékeiket, sárgarézmú'vesekként nevezték meg. A vörösrézből dolgozó rézműveseket, illetve a sárgarézből dolgozó mestereket a XIX. században már elkülönítik. A limitációk külön említik a rézműveseket és a sárgarézműveseket. Egerben ugyanabban az 1813-as árszabásban szerepelnek a sárgarézművesek és rézművesek. Az utóbbiak limitációjában különféle edények, pálinkafőző kazánok, üstök, réz fazekak, lábasok kerülnek felsorolásra, míg a sárgarézmú'veseknél pl. gyertyatartók, lószerszám díszek. Ugyanilyen a kassaiak 1813-as limitációja, míg az 1818-as eger-gyöngyösi árszabásban csak rézművesekkel foglalkoznak.6 A sárgarézművesség általában öntött tárgyak előállítását jelentette.7 A mesterség fő technikai eljárásai: az öntés, domborítás, cizellálás, lemez2 Skorka Beáta 2001.148. 3 H. Csukás Györgyi 2001.8. 4 Frecskay János 2001.348-352., Dóka Klára 2005.218. 5 H. Csukás Györgyi szerk.: 2001.8. 6 H. Csukás Györgyi szerk.: 2001.223. 7 Frecskay János 2001.362-367 1 Kiss Áron 1882.152.
