A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Történelem - Bényei Miklós: A debreceni Kossuth-kultusz kezdetei 1849–1861

elhagyva hónát / Messze, igen messze / Keblét az örökös / Bú s honvágy epessze?" (MÉSZÁROS 1861, 7) Hőse könnyezve búcsúzik szeretett szülei emlékétől és gyermekéveitől; felidézi ifjúkorát, fogságát, a nemzet jobb jövőjéért és a zsarnokság ellen vívott küzdelmeit. Büszke örömmel tölti el a vereség után is „a szabadság / Tündöklő nagy napja", amely a „szegény pór" és a „gazdag nemes" kölcsönös bizalmának köszönhető. (MÉSZÁROS 1861, 13, 12) S bár az ármány „hét népfajt uszíta ránk", a magyar nép maroknyi serege oroszlánként küzdött, győzelmeket aratott, fegyverei előtt „Két császár megszaladt." Felemlíti a fontosabb csaták helyeit, Budavár ostromát, de - és itt a vidini szózat visszhangzik - „egy áruló / Eladta szép hónát /[...] Eladta a győztes / És délceg sereget." S ezért „A rettentő bűnért / Százezreknek vére / Szór átkot s kiált az / Áruló fejére." (MÉSZÁROS 1861, 15-16) Elborzadva gondol a szörnyű bosszúra: tömlöc, kötél, bakó bárdja várt a hősökre. Ekkor a szerző kilépett a maga teremtette képből és időben némileg előre haladva az aradi és más vértanúk áldozata előtt tisztelgett. Majd még inkább a jövőbe pillantva így folytatta: „Eljövend az idő, / Midőn ez a nemzet / Számot kér a múltért, / Amit átszenvedett. / Eljövend az idő, / A bosszúnak napja, / Büntetlen a gonoszt / Az ég nem hagyhatja." (MÉSZÁROS 1861, 19) A távozó kormányzó az Istenhez fohászkodik, hogy haragjának tüze sújtson le a vétkesekre, az ország megróntóira, zúzza össze az önkény bilincseit. Mintegy a jelenbe átívelve, Kossuth a költő lantján azt kéri a magyar néptől, imádott hazájától: „Ne feledj el engem / S gondolj gyakran reám, / Miként én gondolok / Ébren és álmomban, / Jó- s balszerencse közt, / Minden lépten s nyomban." (MÉSZÁROS 1861, 21) Epedve várja a pillanatot, amikor a hon egén feltűnik a biztató remény csillaga és lángra gyúl a szabadság szikrája „a népek szívében", az elvérzett hősök pedig újra földre szállnak csatákat vívni. S ezzel a himnikus látomással zárul a költői elbeszélés: „Porba hull majd ekkor / A zsarnoknak trónja, / Mert nem lesz Istene, / Ki többé megóvja. / S a népjog, szabadság / Védő Istenének / Milliók szájából / Hangzik hálaének." (MÉSZÁROS 1861, 22) Mészáros Károly poémája nem jelentős irodalmi alkotás, ám néhány részlete, lendülete, izzó érzelemvilága ma is vonzó lehet. Fontosabb ennél, hogy a köznép és a politikai vezetőréteg egy részének érzéseit, gondolatait verselte meg, nem riadva vissza a költői túlzásoktól sem. Dankó Imre találó szavaival: „túlmutat a debreceni Kossuth-kultuszon, és az egész magyarság Kossuthszeretetét fejezi ki." (DANKÓ 1991, 4) Hatására nincs közvetlen forrásunk, de feltételezhető, hogy a vásárok népe az olcsó füzetből sokat megvásárolt és lelkesedett, elmerengett, esetleg csendesen siránkozott a sorain. S még erősebben hitte: jöhet, jön még a magyarra szebb jövő. Ugyanezen napokban a költői elbeszélés záró szakaszához hasonló reményt fogalmazott meg Mészáros Károly az augusztus 10-én közölt Garibaldi nótája c. versben: „Jól tudja azt Kossuth Lajos, Klapka, Türr, / Hogy a magyar régen szenved, régen tűr, / De véget ér szenvedése határa, / Midőn együtt kelünk a vég-csatára."

120 Alighogy a Kossuth alakját, pályáját, elképzelt lelkületét megidéző verses ponyva piacra került, az uralkodó augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést. A debreceni újságírók úgy vélték, Kossuth és menekülttársai ezt a tényt kedvező fordulatnak tekintették. Mészáros Károly fejtette ki: „az országgyűlés szétoszlatása igen jó víz az ő malmukra, hogy nemes céljaik kivitelében sikeresen előhaladhassanak. Valóban a menekültek fejei, kik az országgyűlés folyama alatt hallgatni valának kénytelenek, nagyban megkezdek működésüket."

121 Hasonló híreket közölt Kossuth akti120 Repülő Lap. Dongó, 1861. 30. sz. aug. 10. 233. p. 121 Hogy és miképpen áll már a világ. Dongó, 1861. 33. sz. 258. p. 169