A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Takács Béla: „Népművelés” a Hortobágyon a XVIII. században

Takács Béla „Népművelés" a Hortobágyon a XVIII. században Különös a tanulmányunk címe, de még különösebbnek tekinthető az a jámbor szándék, ami két szerzőt indított arra a XVIII. század második felében, hogy a pásztorokat tanítsa, a természettudományban, a valláserkölcsi ismeretekben pallérozza, mai kifejezéssel élve: népműveléssel próbálkozzon egy nagyon régi foglalkozást végző embercsoport körében. A két szerző: Molnár János, és Jeney György, akikről a Szinnyei-féle Magyar írók élete és munkái című lexikonban ezt olvashatjuk: Molnár János, (1728-1804) bölcsészeti és teológiai doktor, Jézus-társasági áldozópap, később apát. Tanult Győrben, Pozsonyban, Grácban, Kassán. Tanított Sárospatakon, Kassán, Esztergomban, Budán és Nagyszombaton. A lexikon Molnár Jánosnak harminc önállóan megjelent művét sorolja fel, köztük a témánkkal kapcsolatos „Pásztor ember, avagy a pásztorok tamtásáról két könyv" címűt. Jeney György, született Balmazújvároson, ahol az atyja református lelkipásztor volt, meghalt Szatmáron 1843-ban. Tanult Debrecenben, 1779. ápr. 23-án lépett a felsőbb osztályokba. Később Nagyszalontán tanító, Szatmáron városi tanácsos, főjegyző, 1826-32 között főbíró. 1830-ban országgyűlési képviselő, Szatmár és egyéb megyék ülnöke, az egyházmegye gondnoka, mint ilyen tevékenyen részt vett az egyházi és iskolai ügyek intézésében. A lexikon három művét említi, köztük a témánkkal kapcsolatos, a „Természet-könyve. A hortobágyi pásztor és a természet-visgáló" címűt. Időrendben haladva előbb Molnár János művét ismertetjük, amely név nélkül jelent meg: „Pásztor-ember, avagy a pásztorok tamtásáról két könyv. I. A pásztorok betsületéről, Isten és ember előtt. II. A pásztorok kötelességéről, 1. Urokra nézve. 2. Magokra, s társaikra. 3. Az Istenre nézve. Pozsonyban, Landerer Mihály betűivel. 1775." címmel. Molnár János ezt a művét Petrovszky Sándor huszár főhadnagynak ajánlotta, akinek „tanátsával, példájával, költségével, s egyéb szép igyekezetivei, és téteményivel, a közjó nagy gondú, és érdemű nevelőjének ezen munkáját alázatos köszönettel, s tisztelettel bé-mutatva annak készítője" - olvassuk az ajánlásban. Felvetődik a kérdés: mi indította Molnár Jánost arra, hogy a teológiai tanulmányoktól kissé távol eső feladattal, a pásztorok nevelésével, oktatásával foglalkozzon? A választ a kor szellemében, irodalmi ízlésében, vagyis a szentimentalizmusban találjuk meg. Ez az irányzat Németországból, Bécsen keresztüljutott el hozzánk, elsősorban Salamon Gessner (1730-1788) művei révén. A Svájcban élő író egyrészt az antik, másrészt Wieland és Kleist német zeneszerzők hatására adta ki bukolikus hangulatú írásait, amelyekben a pásztori élet szépségét, zavartalan boldogságát dicsőíti. A szentimentalizmus követői azt tűzték ki célul, hogy a lelket, a szívet kiműveljék, megnemesítsék. Az ideált a pásztori életben látták megvalósulni, mint ahogy tették évszázadokkal korábban a görög és római bukolikus költészet nagyjai: Theokritosz, Bion és Moschos, Vergilius és Longos. A szentimentalizmus, illetve Gessner hatása az irodalomtörténészek szerint negyven-ötven évvel megkésve terjedt el hazánkban, de ha figyelembe veszszük, hogy Gessner „Ábel halála" 1758-ban megjelent művét Kónyi János őrmester 1775-ben magyarra fordította és kiadta, Molnár János pedig a „Pásztor-ember" című művét szintén 1775-ben írta, akkor ez azt jelenti, hogy a szentimentalizmus korábban hatott a hazai kultúrá393