A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)
Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra
lelőbb alkalma volt a nyomtatás ideje, amikor felgyújthatták a szérűt. Többször megtörtént ez az uradalmakban is. Az ilyen szérűfelgyújtások közül legemlékezetesebb a geszti 1861. évi. Ekkor a szérűskert garádjában megbújt gyújtogatok bevárták az éjfélt és akkor gyújtották fel az ágyásokat, az asztagokat, a kinyomtatott szalmát. Majd az egész termés elégett. 21 ' Az emlékezet úgy tudja, hogy az úrbéri elkülönítésnél rosszul járt volt jobbágyok gyújtották fel a grófi szérűt. A cséplés a továbbiakban egészen szűk körre szorítkozott. Csak a zsúpszalma kedvéért csépeltek nagy ritkán. Ezt pedig községeinkben a sok nád miatt nem kellett olyan mennyiségben csinálni, mint másutt. Kötegyánban utoljára Nemes János csépelt 1930 körül. Azt, hogy területünkön a cséplés mennyire ritka volt, az bizonyítja leginkább, hogy ilyen pontosan, név szerinti emlékezéssel számontartják az utolsó cséplést. Természetesen az is hozzájárult a cséplés kihalásához, hogy a tetőfedés az 1880-90-es években nagymértékben áttért a cserépre. A tetőfedés a nád megfogyatkozása miatt nem náddal történt, hanem a fejlődés különféle szempontjainak megfelelően cseréppel, palával, bádoggal. A nyomtatás eszközanyagát, akárcsak a boronát, a faeszközkészítő falvakból szerezték be leginkább. Az árpádiak híres szórólapátokat is készítettek, jók voltak és általánosan elterjedtek szérűseprőik is szemforgatófájukkal együtt. A lokomobilos-cséplőszekrényes cséplést az uradalmak vezették be az 1880-as évek végén. Lassan terjedt el, de a századfordulóra már döntő többségben géppel csépeltek. A cséplőgéppel való cséplés további paraszti tőkekoncentrációt is eredményezett. A nagygazdák, s néhány jómódú iparos, mint a kötegyáni Kiss Lajos kovácsmester is, cséplőgépet vásároltak és bércsépléseket végeztek. 2 ' 8 A takarás-nyomtatás, majd pedig a cséplés elvégzésére rendszeresen jártak ide Bihar megye déli hegyes részéből, Belényes vidékéről magyar, de leginkább román munkások. Már az 1770. évi úrbéri összeírásokban is minden hegyvidéki román falu azt állította, hogy a mezőségre járnak aratni, szekerezni, vásározni, hogy meg tudjanak élni. A XIX. század folyamán ez a kapcsolat továbbfejlődött és rendszerességével, arányaival kifejezte azt az egymásrautaltsági viszonyt, ami a két táj: Erdély hegyvidéke és az Alföld között fennállt. Az első világháború utáni idők vetettek véget ennek a munkakapcsolatnak; amikor az új határt lezárták és nem engedték át rajta a munkára indulókat. 1920-ban ebből kifolyólag véres zendülés is tört ki Belényesen. A román parasztok megtámadták a katonaságot, amiért nem engedték őket az Alföldre aratni, ahogy előzőleg szoktak. Az összeütközésnek több halálos áldozata és sebesültje volt. 299 A kinyomtatott, kiszelelt gabona tárolásában is változás következett be időszakunkban. Az árutermelésre való áttérés, a szántók megnövekedése több termést, nagyobb mennyiséget eredményezett, amit már nehéz lett volna vermekben tartani. De a közvetlen háborús veszély is elmúlt, nem kellett a termést eldugni. Ezért is kifejlődhetett a tárolás felszíni formája. Ez pedig kettős volt: vagy a házban levő kamrában, vagy pedig külön erre a célra épített épületben, a gabonásban vagy a magtárban történt. 297 HBmL. Biharvármegye bűnfenyítő törvényszékének jegyzőkönyve IV. B. 258. 1. IV. 2223. 298 Vermes E. i. m. Címtár. 299 Békés LII. (1920) 53. sz. (jún. 30.). 447
