A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Cs. Tábori Hajnalka: A hiedelemtörténetek változása egy tiszántúli falu közösségének tudatában

- Vótak, akik a tehenet is megrontották. Nem adott má' olyankor, csak bőgött. Elmentek hát egy olyan asszonyhoz, akinek vót hozzá tudománya. Az meg adott nekik egy kendőt, hogy teríccsék a tehín hátára, és egy csipkevesszővel addig üssík a tehínen, amig oda nem megy valaki. Mer aki odamén, az vitte el a tejet. így is tettek, a tehín állta is az ütíst, mer' a' nem neki fájt, hanem annak, a boszorkánynak. Há' a' meg nem is ki sett soká. Jött rimánkodni, hogy haggyák má' abba, mer nagyon fáj ám neki. Inkább sose nyúl a tehenükhöz. (Fazekas Zsófia 82 é.) - Idestül hallottam, hogyha megrontyák a tehenet az a legjobb gyógymód, hogy mosatlan gyolcsot kell a tehén hátára tenni, és egy jókora rózsa vesszővel addig ütni, amig csak birja az ember. Akkor odagyün az a valaki, aki megrontotta és elkezd könyörögni, hogy haggyák abba az ütlegelést, mer nem a tehinnek fáj, hanem űnéki. (Balog Lajosné 59 é.) - A Péterné is olyan asszony vót, aki elvitte a tejet. Ha ott járt valahol, utánna má' csak nyítt a szegíny jószág de nem adott tejet. Akkor kifejtik még amit lehetett, csupa vir vót a. Asztat meg ráöntöttük egy tuskóra, és asztat vertük, ahogy csak birtuk. Jött is a Péterné nemsokára, hogyha istent ismerjük haggyuk má' abba, mer' ű belehal. Mer' neki fáj, nem nyúl ű többet a tehénbe', csak haggyuk má' békit neki. (Kobak Ferencné 68 é.) - Amikor a Borsos Zsófi elvitte a tejünket, mink ászt csináltuk, hogy amit még ki bírtunk fejni beleöntöttük egy nagy sózóteknyőbe. Nem nagyon sok vót az, meg vires is vót, de az nem számított, mer nem a' vót a fontos, hogy milyen, hanem hogy legyen valamennyi. Na mink asztat elkesztük csépelni, csépelni. Jött is Zsofka nénék nemsokára. Mit csinálsz cselédem? Hadd el fijam! Minek ütöd ászt a tejet. Jajj, ne üssed má', nem látod, hogy csupa kik vagyok má'? Ütöm bíz én! - mondta ides, Még mennyire, hogy ütöm! - Tanujja meg, vén k.. .. máskor ne nyújjon a mijénkhe'! (Debreceni Lajosné 59 é.) - Amikor a Jónásik tehenit megrontották, az öreg Bábihoz mentek el. ö monta nekik, hogy napfeljöttekor szeggyenek rózsavesszőt, a tehenet teríccsék le mosatlan gyolcsai, asztán kezgyék el ütni. Mert ilyenkor a tehín nem írez semmit, hanem az, aki megrontotta, ászt íri az ütís. Maj' oda is fog menni, mer' annyira fáj neki. De a kiskaput csukják be jó előre, hogy ne tuggyon bemenni, csak kívürűl könyörögjön. Hát ük meg is csinálták, hogy megszettík a vesszőt, leterítettík a tehenet, csak a kiskaput felejtettík el bezárni, csak ugy beakasztották. Már vertík a tehenet, amikor jött a Komlósiné, akkor ugrottak oda bezárni a kiskaput, hogy be ne tuggyon gyönni. Hát könyörgött is az nekik keservesen, de azír jól eldöngettík legalább. (Kovács István 87 é.) - Vót itt egy asszony, a kovácsnak vót a felesíge. Olyan boszorkány vót az. Hát nem gondoltak rosszra, csak íszrevettík egyszer, hogy nagyon fogy a kovácsinas. Azír vót, hogy fogyott merhogy a boszorkány minden íjjel meglovagolta. Odament hozzá, amikor mán a leginy alutt, asztán a fejihe' vágta a kantárt. Azstán már vágtatott is vele a Cengellér hegyre. Amikor odaírt, kikötötte egy fához, addig amig ű a kanboszorkákkal dorbézolt. Na a legíny asztán addig dörzsölte a fejit a fához, amig el nem szakatt a kantár. Akkor rögtön visszaváltozott leginynek. Akkor elbujt és megvárta, míg az asszonya visszajött a mulatozásból. A háta mögi ment de most ű vágta a fejihez a kantárt. Ügyes vót, mert visszakízbül csinálta és az asszony nyomban luvá válti Na a leginy felpattant a hátára, és most ű hajszolta hazáig. Otthon meg be egyenest a kovácsmühelybe, ászt megpatkolta mind a nígy lábán. Reggelre ugy talált rá a kovács. (Óhré Julianna 70 é.) 694