A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)
Patay Pál: Az Érmelléki Tractus harangjai 1825 körül
1751—60-ból 3, az 1761—70-ből 8, végül az 1771—-80-as évekből 7 harang öntéséről tudunk. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az összeírás idejéig bizonyára több harang át is öntetett, meg kell állapítanunk, hogy a XVIII. század közepén az érmelléki református egyházak kedvező gazdasági viszonyok között élhettek és nem voltak oly mértékben kitéve a katolikus restauráció elnyomásának, mint az ország nyugati és északi részén. Találunk ugyan erre is példát az érmelléki Tractus harangjainak történetében, mint például a szentjobbi reformátusok középkori harangjának a katolikusok javára történt elvételét, de ez valószínűleg csak elvétve előforduló eset lehetett ezen a vidéken. A többi érmelléki egyház összeírása nem emlékezik meg hasonlóról. A fentiekből következik, hogy az érmelléki református templomok a XVIII. század második felében általában el voltak látva két-két, esetleg három haranggal, mint amennyi a református templomokban még a későbbi időkben is lenni szokott. Éppen ezért számukra II. József türelmi rendeleteinek az a rendelkezése, amely a protestánsok részére is engedélyezi a harangok használatát és öntését, nem bírt különösebb jelentőséggel. Kitűnik ez önmagában abból is, hogy a XVIII. század utolsó két évtizedében kevesebb harangot öntettek az érmellékiek, mint Mária Terézia alatt. (Az 1781—90 évekből az összeírás idején 6, az 1791—1800 évekből 4 harang volt csak, ill. egy ötödik öntéséről is van tudomásunk.) Csekély az 1800 utáni negyed évszázadban öntött harangok száma is — mindössze 8. Ennek oka egyrészt az lehet, hogy a protestáns templomok szokásos kétkét harangja mindenütt megvolt már ebben az időben, másrészt a napóleoni háborúk alatt és után bekövetkezett nehéz gazdasági viszonyok (devalváció stb.) gátat vetettek mind a harangállomány gyarapítására, mind a kicsinyeknek nagyobbra cserélésére, mind pedig a repedtek újraöntésére irányuló óhajok kielégítésének. Erről alább még megemlékezünk. 33 harang öntőmesterét, vagy öntésének kelyét ismerjük. Ennek alapján érdekes ipar- és kereskedelemtörténeti következtetéseket is tehetünk. Közelebbről nyomon követhetjük, hogy az Ér- és Berettyómellék mely időben honnan szerezte be harangjait. Úgyszintén arra vonatkozólag is nyerünk adatokat, hogy a Tiszántúlon hol és mikor, kinek a műhelye működött. Harangjaink két középkori mestert neveznek meg: az egyik Emericus de Wadino — talán helyesen Wadno (Érmihályfalva 1491), a másik Wolfganus — helyesen valószínűleg Wolfgangus — de Devia mester (Bagamér 1508). Sajnos a középkori harangöntő mestereink közül még alig egy-kettőnek a neve ismeretes; mégkevésbé ismerjük azt, hogy hol működtek. A fenti két mester nevével sem találkoztunk még eddig másutt. A keresztnevük mellett szereplő ,,de Wadino", ill. „de Devia" megjelölések nem tekintendők még igazi családnévnek, valószínűleg nem is műhelyük székhelyének, hanem származásuk megjelölésére szolgálnak. Wolfgang mester a neve alapján ítélve, bizonyára valamely városunk német polgárságának sorába tartozó iparos volt, Vadnói Imre pedig talán lengyelországi születésű lehetett. Kedvezőbb helyzetben vagyunk a XVII. századi harangöntő mesterek esetében. Schodler Walterról (1642 Berettyószéplak) ugyan csak annyit tudunk, hogy Nagyszombatban volt a műhelye, azt is csak egy 1646 évi ároktői (Borsod m.). harang alapján, viszont találkozunk az Ermelléken két nagyhírű eperjesi mester nevével is: Georgius Wierd (1652 Ottomány 21 ) és Mathias Ulrich (1663 Bihardiószeg 22 ). Az első pillanatban meglephet bennünket az, hogy ilyen nagy távolságból, Nagyszombatról, Eperjesből hoztak harangokat az Érmeilékre. A XVII. század közepén azonban az ország jelentős része török uralom alatt volt, itt pedig 310
