G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Gyulai Éva: Docta manu - placibilia opera (Művészeti nevelés a középkorban)

Gyulai Éva Docta manu — placibilia opera (Tanult kézzel — gyönyörkedtető művek) A művészi munka oktatása és elsajátítása a középkorban kézműipari mesterségek hagyományozása mellett az iskola intézményén kívüli oktatásnak tekinthetjük a művészetek továbbadását is, nem véletlen, hogy egyegy nagy hatású művészeti műhelyt a művészettörténet „iskola" néven tart számon. A középkorban egyébként a művészetek, művészi munka és a kézműipari mesterségek szétválasztása sem a művek készítői, sem azok szemlélői, használói, élvezői gyakorlatában nem jellemző. Amint az antikvitásban az ars és a techné jelentésében nem vált el a művészet és mesterség, sőt műviség jelentése (gondoljunk a Kunst szó máig élő hasonló jelentéseire), a középkori ember sem tekintett a ma művészeti emléknek ítélt produktumokra úgy, mint a művészet jelenségeire. Ezek egyrészt a vallásos áhítat tárgyai és a mindennapok-ünnepek világi használati tárgyai voltak, ugyanakkor kézművesek termékeit is látták bennük, sőt a középkori szemléletmód a műalkotásokat vagyontárgyaknak is tekintette. „Aki a szabad művészetekben nyert oktatást Magyarország káptalani és kolostori iskoláiban, a hagyományos kézikönyvek tananyagából ugyanerre a szemléletmódra kapott indíttatást, amelynek értelmében a kézi foglalatosságok a többi mesterséggel egyenlőek, s mint mechanikai művészetek ellentétpárját alkotják a szellemi munkát jelentő hét szabad művészetnek" (Marosi Ernő).

1 Bár a művészi munka produktumainak műalkotásként való elismerése az újabb korok szemléletéből fakad, a középkor sem tagadott meg minden elismerést művészeitől. Egyes mesterek keresettsége, az uralkodók általi elismerése, saját törekvésük arra, hogy nevüket sőt képmásukat is megismerje alkotásuk szemlélője, arra vallanak, a kiemelkedő művészeti teljesítményeket a kortársak is ekként kezelték. 1464-ben György építészmester (Meyster Joerge Steynmetz) a bártfai Szent Egyed templom újjáépítésére jelentkezik, amikor művészetével létrehozott műveire hivatkozik, hiszen Lőcsén szép iskolát és ispotálytemplomot, Késmárkon a Városházát, Leibicben szép tornyot, Szepesszombaton pedig egy kellemes iemp\om\ kórust épített ill. épít (ich wil das beweissen mit meyner kunst das ich hab vorbrocht mit den wercken alz in der llewsche do ich eyn schoene schalle hab gemacht und eyn kyrche in dem spytal und das Rothaws yn dem Keissmarck und eyn schoenen türm al in der lleybicz unde iczender bawe ich awff dem Joergenberg eyn hemlich kor...).

2 A festőmesterség címerét a 14. századból budai sírkövekről és Magyarország nyugati határának vidékéről, Mártonhely templomának freskójáról ismerjük (1-2. kép). A három pajzsot címerpajzsba foglaló jelvénnyel nemcsak a művész-individuumnak állítottak emléket, amikor a kortársak az 1371-ben elhunyt János királyi festőnek (MAGISTJEJR JOHANNÍESJ PICTOR REGIS HUNGARIE) ezt a címert vésték sírjelére, ill. mikor Johannes Aquila templomfestő (MEJOHANNE AQUILA PICTORE) a lábához állított címerrel festette meg önmagát 1383-ban, hanem a társadalmi hovatartozást is jelezni kívánták, a festők országok feletti-közötti társaságába való tartozást. A művészek internacionális címerét a legkorábban 1350-ben a freiburgi dómban ábrázolták, s a heraldikai hagyomány szerint az építészet-szobrászat-festészet hármasságát, mint művészeti mesterségeket jelképezte. 1414-ben a Strassbourgban időző Zsigmond császár egy ítéletében úgy döntött, hogy a strassbourgi dóm építkezésén dolgozó prágai Junker János és Vencel jogosan élnek ezzel a jelvénnyel, lévén a művészek címere, így az építészek is méltán használhatják.

3 A művészi munka egyik legszebb elismerése az a királyi oklevél 1356-ból, amelyben I. Lajos Hertul fia Miklós királyi festő (egy korábbi oklevélben: címerfestő) részére szóló adomány során így méltatja a kódexfestő érdemeit, akinek apja, Hertul mester is a királyi festő címet viselte: „festőművészetével a legkülönfélébb, annyira értékes, amennyire tetszetős munkákat készített számunkra, melyekben királyi felségünk méltán gyönyörködhetett és gyönyörködhet (...qui artepictura varia et diversa eo cara quo placibilia opera nobis paravit et optulit, in quibus regalis nostra excellencia merito potuit et poterit delectari)".

4 Ugyancsak minatúra-festő az olasz mester is 1526ban II. Lajos udvarában, akinek címerfestménye a Burzelli Campanellis armálist díszíti, s akinek művészetéről a címeradományozó oklevél így emlékezik 97