Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
Filep Antal: Kérdések, feladatok a magyar nép csűr- és pajtaépítési hagyományainak kutatásában
példái sugalmazták számunkra (példaként Halászi 1958 körüli állapotát idézhetJük). A korábbi kutatásban helyesen merült fel. hogy a hossztengelyében átjárható esürök elsősorban a kézi cséplést alkalmazó, archaikusabb gazdálkodású területekhez kapcsolódtak. Az erdélyi, mezőségi területek ún. ,jármos r csűrei is ezt erősíthetik meg. Itt arra is utalni kell, hogy a hossztengelyében átjárható csűrök, pajták térkihasználása nem kedvez a nagyobb mennyiségek tárolásának, az ilyen épületek belvilágának a szerkezetből következően aránytalanul nagy részét kell a közlekedésre, munkatérre fordítani. Igaz, a csűrök építésé és a gazdaságok földművelési eljárasai közötti összefüggéseket még tovább kellene kutatni. A kisalföldi, hossztengelyükön átjárható pajták viszont bizonyosan olyan gazdaságokhoz kötődtek, amelyek gabona termesztésében rendszeresen lovakkal nyomtattak. A Kisalföldön ugyan éltek a kézi cséplés különféle változataival, de csak a tetőfedő zsűp biztosításáért csépeltek. A gazdálkodási módszerek, mezőgazdasági technikák és az építőgyakorlat közötti összefüggésre utal a csűrök belső tagoltsága, a csűrökön belüli osztófalak építése is. Azokon a vidékeken, ahol a kézi cséplés rendszeres maradt, a csűr rakodó részét, a csűrfióko(ka)t fal választotta el a csűr szérűjétől, a csűr piacától. A választófal része lehetett a csűrépitmény statikai szerkezetének, de amolyan vendégfalként is beépíthették. Általánosan ismert megnevezés szerint a falak neve kármentő volt. Megépítésével megakadályozták, hogy a cséplés közben az ágyásról felpattanó mag a szérű teréről kirepüljön, a fiókban tárolt szénába, szalmába essen. A karmentő falak a csűr falkoronájáig is érhettek, ilyenkor rajtuk másfél méter magasan ablakszerű nyílást hagytak, hogy a csépelendő gabonát a szérűre könnyen berakhassák, a kicsépelt szalmát akadály nélkül a végleges tárolóhelyre hányhassák. Jellegzetes, hogy azokon a vidékeken, ahol a földműves üzem biztonságos viteléhez elengedhetetlen volt a pajták használata, de tradicionális gabonatermesztésben nyomtattak, a tárolóépítmeny belsejét sohasem osztották meg válaszfalakkal. így jártak el a kisalföldi térségben is. Meggyőző példát adhat mindez, miként függ össze a gazdálkodás technikája az épületigénnyel, az építmény beosztásával, tagolásával. A csűröket, pajtákat hasznaló, de a nyomtatás technikájával élő vidékeken a kutatás korábban kevés figyelmet fordított arra, hogy a pajtákban esőtől, hótól védett helyen alakították ki a szérűt, fedett helyen járattathatták az ágyást. Az intenzív gabonatermesztő vidékeken a nagyobb gazdaságok rendszeresen rákényszerültek akár szükségmegoldásként is, hogy az őszi, téli időt jobban kihasználják. Erre a megoldásra az ötvenes évek végén hallottunk emlékezést a szigetközi, tóközi ún. „nyakas" pajták hajdani nagygazda tulajdonosaitól vagy leszármazóiktól. Náluk a magyar nyelvterület legnagyobb méretű pajtáiban erre a lehetőség meg is volt. Számolni kell annak a lehetőségével, hogy nagygazda földművesek a 341
