Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. 12. évfolyam, 1941.

TANULMÁNYOK - Gálos Rezső: Rájnis József. 1741—1941

U Qâzâ£jfi. 1741—1941. Küzdelmes életének egy rövidebb és egy hosszabb szakasza játszódott le városunkban. Mindakétszer itt élt a jezsuiták rendházában ez a derűs, néha mérges, de mindig mosolygó, sziporkázóan szellemes, zömök kis ember s innen járt ki szigeti kertjükbe, ahol szívesen el-eldolgozgatott. Bent a városban előbb, 24 éves korában, a kisdiákok tanára volt s mert nagyon jó tanár volt, már a következő évben a nagyobbacskákat, poétákat és rétorokat bízták rá: serdülő ifjak lelkében nevelte a virágokat. Künn a kertben a fákat tisztogatta, nyesegette. A rend hamarosan Nagyszombatba, Székesfehérvárra, Szatmárra szólította el; hanem mikor 1773-ban Jézus Társaságát föloszlatták s kinekkinek tetszésére bízták, hogy hova menjen, Rájnis József Győrt választotta állandó lakhelyéül. Nagyon megszerette a három folyó városát. Előbb mint hitszónok, majd két évig mint a királyi akadémia tanára, végül mint az ősi volt jezsuita-templom gondnoka kereste meg csekélyke nyugdíjához a pótlást. Mikor 1802-ben a bencések kapták meg a győri gimnáziumot, ettől az utolsó kis mellékesétől is elesett s azontúl négy esztendőn át évi 300 forint „bankó-czédula" nyugdíjából nyomorgott. Ezúttal másodszor, éppen a krisztusi kort — 33 egész esztendőt — élte át itt Győrött (egy emberöltőnek szoktuk mondani) s már 66. évét taposta, mikor megint ráragyogott a napsütés. A csornai premontreiek meghívták őt Türjére, hogy növendékpapjaikat készítse elő a tanári pályára és a teljes és jó ellátáson kívül évi 400 forintot biztosítottak neki. Ez a fordulat még kellemesebb lett, mikor 1808-ban az ifjúsággal Keszthelyre költözhetett és újból — mint régen — hitoktató lehetett a gimnáziumban. Húsvét után a bencések hívták meg vendégükül Zalaapátiba. A nemesi fölkelés esztendejében azután Festetics György gróf a híres Georgicon tanulmányi felügyelőjének tette meg s az maradt haláláig, 1812-ig. Följegyezték róla, hogy a premontreiek is nagyon szerették, és a keszthelyi ifjúság is lelkesedett a kedves kis öregért. Nagyon szeretetreméltó és jó ember lehetett. A jókedélyű ember néha azért haragudni is tudott. Különösen kettőre haragudott. Az egyik egy furcsa kis dolog volt, a másik egy jezsuita rendtársa s a költészetben pályatársa. Amaz a köszöntés volt, emezt Baróti Szabó Dávidnak hívták.