Székely Zoltán: A Cziráky-Ősgaléria – Artificium et Historia 3. (Győr, 1997)

AZ ŐSGALÉRIA

ben annak személyisége vált a legfontosabb mondanivalóvá. A Lafiteműveken is ez áll a középpontban, amit csak aláhúz a reprezentatív kellékek hiánya, a modellek megjelenésének hétköznapias közvetlensége. Az Andrássy-kastélyokból Dénesfára került képek közül a XVIII. századiak az ősgaléria-típusba tartozó félalakos formátumú darabok. Festőik alkalmasint az Andrássy-birtokokkal szomszédos felvidéki városok mesterei közül kerültek ki: a tiszti képmás esetében a rozsnyói G. Petrus (Kat. 2.); Kerekes Erzse portréjánál pedig a valamelyest távolabbi bányavárosokból való képíróra gondolhatunk (Kat. 1.). Az ország történetében a XVI. században felbukkanó Andrássyak társadalmi felemelkedése a XVI

I-XVI

11. századra esett, amelyet egyébként nagyobbrészt katonai karrierjüknek köszönhettek, s amelynek jeleként a család különböző ágai az 1700-as években bejutottak a főrendek közé is. Portré-reprezentációjuk a XVII. század utolsó évtizedeiben kezdődött, s mint a betléri kastélyban és a krasznahorkai várban fennmaradt arcképsorozatok bizonyítják alapvetően az ősgaléria-típus jegyében fogant. A XIX. századból való művek részben korábbi festmények nyomán készült másolatok, részben történelmi ideálportrék. Ez utóbbiak szintén reprezentatív szemléletűek, mivel e formával kívánták festőik az ábrázoltak történelmi jelentőségét, s példamutató szerepét kiemelni. 30